„Legalább a hangodban legyél visítóan szőke nő!”
– A családunkban komoly verseny folyik, hogy ki tud jobb sztorit mesélni. Ebből eredően egy-egy poén fontosabb, mint az igazság – meséli nevetve a 2005-ben megjelent Vienna című családregényével nagy sikert arató Eva Menasse.
A Bécsben született, de férjével és gyermekeivel jó ideje Berlinben élő írónő a huszadik századi panorámában alapvetően saját identitását, osztrák, katolikus és zsidó gyökereit kutatta. A magyarul tavaly kiadott Bocsánatos főbűnök című elbeszéléskötete szintén egyfajta album – ezúttal a mindennapos vétkeké. –Abból indultam ki, hogy lépten-nyomon és gyakran az akaratunk ellenére, de bizony belerúgunk a másikba – fejtegette a lapunknak adott interjúban a nemrég az Osztrák Kulturális Fórum szervezésében Budapesten járt szerző.
Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség –a katolikus egyház által felsorolt főbűnöket a 41 éves Menasse egy posztmodern társadalomba, teljesen hétköznapi szituációkba helyezi. – Bármennyire giccsesen hangzik is, az élet nem más, mint vétkek sorozata. S minden jellembeli gyengeség mögött azért ott van valamilyen karakterbeli erősség is. Amiért valakit százötven éve még kiközösítettek, az ma már legfeljebb lovagias botlás – tette hozzá.
A jó adag iróniába és száraz stílusba csomagolt elbeszéléssorozathoz az ötletet a világhírű svéd mezzoszoprán, Anne Sofie von Otter egyik CD-je adta. – A borítón felsorolt hét főbűn megragadt a fejemben. Olyan baljósan csengtek ezek a súlyos szavak, mintha harangokat kongattak volna. Közben azt éreztem, mintha festő lennék és rábukkantam volna az inspi ráló színre – mesélte.
Menasse eredetileg orvos akart lenni, ettől a pályától azonban folyamatosan eltanácsolták. Szenvedélyesen vonzotta az írás is, de az út szintén „lezártnak” tűnt. Tizenhét évvel idősebb féltestvére, Robert Menasse a kortárs osztrák irodalom jól ismert alakja. Eva így az újságírást választotta, különösen a bírósági tudósítások érdekelték. – A tárgyalóterem nagyon hasonlít egy színházi előadáshoz. A bíró előtt megforduló emberek sokkal többet árulnak el magukról, mint gondolnák – elevenítette fel pályafutása kezdetét. Bírósági riporteri élményei, illetve történelmi érdeklődése is indították arra, hogy megírja első könyvét. Ez ugyan a holokauszttagadó brit író, David Irving londoni perét dolgozta fel, de a náci korszakkal nehezen birkózó Ausztriáról szólt.
Az irodalomra való váltásban Menasse szerint a nehézséget nem az jelentette, hogy kilépjen a testvére árnyékából. Megszabadulni az újságírói nyelvtől – az volt az igazi próbatétel. Igaz, bátyja sem tudta könnyen elfogadni a családon belüli konkurenciát. Különösen, hogy Eva olyan témához nyúlt, amelyet Robert addig kihagyott. – Robert kezdetben szkeptikus volt, de a Vienna megjelenése után mindenütt csak dicsért – fűzte hozzá.
A Berlinben eltöltött nyolc esztendő Evát eltávolította a bécsi közegtől, ugyanakkor új érzéseket is kihozott belőle. – A múlttal való szembenézés hiánya, az összefonódások, az urambátyám viszonyok, ezek mindig iszonyatosan feldühítettek. Az évek múlásával azonban rájöttem, milyen sokat köszönhetekAusztriának. Például a humort. A burjánzó, barokkos életstílust. Azt, hogy mi, osztrákok sokkal kreatívabban bánunk a nyelvvel, mint a németek. Amíg mi játszunk a szavakkal, a németek mindent a nagy értelmező szótárban, a Dudenban keresnek – bökött oda egyet választott hazájának.
Bevallása szerint Budapestet vagy Prágát is sokkal közelebb érzi magához, mint Frankfurtot vagy Kölnt. A magyar és a cseh fővárosban visszaköszönnek az évszázadokon át begyakorolt, a nácizmust, majd a kommunizmust is túlélt magatartásformák. Berlinben nincs jelen a közép-európai abszurditás.
A Vienna és a Bocsánatos főbűnök kapcsán megértette, hogy nincsenek egyértelmű válaszok. A Vien na megjelenése után folyamatosan azzal bombázták: Eva, akkor most mi vagy? Katolikus? Zsidó? – Én mindkettő vagyok. És mindig a kettő között vagyok – hangoztatta a Joseph Rothot, Vlagyimir Nabokovot és Richard Yatest példaképeinek nevező, a XX. századi amerikai novellairodalomra jellemző minimalista stílust kedvelő írónő.
Eva Menasse édesapja, Hans Menasse is jól ismert név Ausztriában. Az egykori válogatott futballista az 1950-es években klubjával, a Viennával gyakran játszott Budapesten is. – A focival nőttem fel, kislányként meccsekre is jártam, de a labdarúgás ma már jobban érdekli a fiaimat, mint engem – mondta. Sokáig zongorázott, újabban elkezdett énekelni. Az énekórákon rengeteget tanul az írásról is. A táskájában mindig hord magával hangvillát, s nemegyszer leüti, mielőtt leülne már készülő új regényéhez, amely egy nő életét beszéli el – különböző életkorokban, különböző szereplők szemszögéből. – Úgymond gyárilag „kontrollmegszállott” vagyok, szeretek mindent ellenőrzés alatt tartani –árulja el. Amikor azt hiszi, hogy szépen elénekelt egy szenvedéllyel teli olasz áriát, tanárnője gyakran a fejét rázza. S csak annyit mond neki: Eva, értsd meg, hisztérikusnak kell lenned! Legalább a hangodban legyél visítóan szőke nő!
