Lovas Ildikó nem bíz semmit a véletlenre. Pontosabban bevált szisztémán, gyakorlaton nem változtat. Miért is tenné? Ami az eddigi regényeiben James Bond vagy akár Csáth Géza volt, az most éppenséggel Leni Riefenstahl. A szöveg műfaja most kissé a krimit imitálja, a detektívregények nüanszait. Bizonyos értelemben ikerregény. Történelmi tereket, időket rezonáltat. A szólam, az általános iskolai történelemtanárnő, Kozma Léni, és a nácik kedvenc rendezőnőjének, Leni Riefenstahlnak váltakozó monológja, textusa. És bizony mindez a szó szoros értelmében küzdelem és tusa a javából. Leni és Léni mondatai egy létre nem jövő véleménycsere meg nem valósuló vetületei, melyek alaposan befurakodnak a bekezdésekbe, harcolnak az egykori szimpátiával, majd pedig felismeréssel, előítélettel, dühvel és kudarccal. Magával a történelemmel. Legyen az az egykor irigyelt színésznő, baletttáncos, vagy épp maga a Führer.

A párhuzamok adottak, nyilvánvalóak. Önigazolást keresnek az életükre, életünkre. Annak érvényességére. A választásra élet és halál között, hogy a folyamat miként lehetne megszakítható adott esetben, adott időben. Az egyik szereplő és szólam a történelem megkerülhetetlen rögzítőjéé, a másik már csupán a történelem kisstílű oktatójának a hangja. Mégis csaknem bagatell a különbség, az eredmény majdhogynem ugyanaz. Mindketten csupán kis kavicsok az életet működtető fogaskerekek kíméletlen mechanikájában. A színésznőnek induló Leni, a „náci kurva” Hitler birodalmának filmese, kvázi rendezője lesz. Léni már közel a negyvenhez, még mindig a szüleivel él napjainkban Szabadkán. Szingli. Perspektíva nélkül. Az ő élete már devalválódott az idővel, a kor jellegével, ő már nem filmeket készít, rendez, hanem filmeket, sorozatokat, epizódokat néz, fogyaszt. Lovas sorra lövi be, úgyszólván intertextus gyanánt, az épp aktuális sorozatcímeket (Dr.

Csont, Helyszínelők, Esküdt ellenségek, Kisvárosi gyilkosságok… stb.) Mi meg szintén szorgalmas fogyasztóként dekódolunk. Értjük a szabadkai perifériát. Fogyasztói célcsoportot. Mi is az életből élünk. Miként a könyvbéli tanári tanárai, bújjuk az épp aktuális Avon-katalógusokat.

Helyben vagyunk. És a helyek nem változnak. Maximum már csak a földrajztanár udvarol Léninek. Az alakzat nem kontinensre, kizárólag szarkazmusra utal. És a Távol Afrikától film beidézése Lénitől, tudjuk, pusztán utalás Leni valós életére. De épp az sem baj, ha nem vagyunk az információ birtokában. Lovas Ildikó regénye, és ezért nagyszerű, e nélkül is remekül működik. Aki meg ismeri, van füle ezekre az áthallásokra, annál igazán szuperál a szöveg. A krimikeretet szolgáló iskola padlásán megtalált hulla, a katonai biztos teteme, a bazilika oltárának meggyalázása és hasonló misztériumok, enigmatikus vetületek, narratívák már csak az írónő rafinált csavarjai, hogy még egyet tekerjen a történet és a feltételezhető történelem menetén. De Lovas nem a halál okát nyomozza regényében, hanem az élet továbbélésének, stratégiáinak lehetőségeit, módozatait. „Válaszaink pedig nincsenek. Úgy halunk meg, hogy a legfontosabbra nem találjukmeg a választ. A kérdésmégis az, keressük-e? Visszakeresünk-e talán a gyerekkornak abba a pillanatába, amikor még úgy hittük, lehetséges a teljesség, hogy addig kell mennünk, akár világgá futnunk, míg be nem bizonyosodik, hogy a világban rend uralkodik…”

Rend, amelyet csak a kedvezőtlen időjárás irányíthat mostohán, mint például a hősnőt remegéssel eltöltő sirokkó, amely vöröses-barnás homokszemeket fúj Afrika irányából, és a hosszú esőzés előjele, amely akár több napig is eltarthat. Akárcsak a baljós, a kedélyre kiható fronthatások.