A címet – a névelő elhagyásával – a Nobel-díjas J. M. Coetzee világhírű regényétől kölcsönöztem. Petőcz András új könyve bizonyos mértékig párhuzamba állítható Coetzeeével, de ez már előzményére, az Idegenekre is igaz: a színhely itt sincsen megnevezve, avagy másképp fogalmazva, kellően általános ahhoz, hogy azt mondhassuk, a történet bárhol megeshet. Az ellenséget barbárokként (is) emlegetik, csak úgy, mint Coetzee-nél, vagy éppenséggel Szilágyi István Hollóidő című regényében. Az időről azt tudjuk, hogy manapság lehet, hiszen van e-mail és internet, valamint egy csomó más dolog, ami számunkra megszokott, míg a főszereplő és a történetet egyes szám első személyben elbeszélő Anna (anyanyelvén Aysa) a regény első felében ismerkedik meg velük.

Az Idegenek négy évvel ezelőtt jelent meg, jelentős figyelmet, szerzője pedig (méltán)Márai-díjat kapott. A Másnap ennek folytatása – erre utal mind az azonos külcsín (noha az előzőt egy másik kiadó adta ki), mind az elbeszélői pozíció és a hozzá kapcsolódó nyelvezet, továbbá a kettő közötti tartalmi összefüggés, és a két alcím: Harminc perccel a háború előtt, illetve Feljegyzések a háborúból. A Másnap ugyanakkor önállóan is megállja a helyét, az Idegenek ismerete nélkül is érthető. Mégis fontos vizsgálni a kettő közötti kapcsolatot.

Van egy általánosan ismert és többé-kevésbé általánosító megállapítás a magyar irodalom provincializmusáról, amit Faludy György úgy fogalmaz meg, miszerint nagyjaink műveinek java „nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül”. Ő Molnár Ferenc általa kevésnek tartott darabjait és Az ember tragédiáját említi kivétel gyanánt, én a magam részéről –a teljesség igénye nélkül – hirtelenjében az Iskola a határonnal és a Sorstalansággal folytatnám a sort. Mintha ehhez a szálhoz akarna kapcsolódni Petőcz is, előbb az Idegenekkel, majd most aMásnappal azáltal, hogy nemzetközi, avagy globális színteret és széles körben befogadható és értelmezhető eseménysort választott: terror, megszállás, menekülés az első részben, ismerkedés a gazdag és szabad világgal, újabb háború és annak következményei a másodikban. Az egész együtt ráadásképpen egyfajta ellenutópiaként is értelmezhető. (Fölhívnám a figyelmet a két regény sci-fi ízű címére!) Petőcz nagyon jól formálta meg és vitte végbe ezt a szándékot az Idegenekben: az egyes szám első személyű, tőmondatokban és rövid bekezdésekben megszólaló narratíva külön telitalálatnak bizonyult. Kérdés, hogy mennyiben bírta ezt átörökíteni, netán továbblépni rajta a folytatásban.

Anna tehát átjutott az Idegenek végén megtalált alagúton, és kiér a szabad világba, ahol rácsodálkozik a sok technikai találmányra. Például a liftre, pedig az előző részben, odahaza, a kórházban komoly műszerekkel találkozhatott gerincműtétje során. Ez persze csak a két regény ismerete esetén tűnhet furcsának; az olvasó azonban egy idő után besokallhat a részletekbe menő magyarázatoktól: „Van az ajtón egy kis kémlelőablak. Egy kis kör alakú nyílás, amiben üveg van, és ez az üveg nagyít. Az egész akkora, mint a legkisebb itteni pénzérme”. (Hasonlóképpen hathat a gyakori ismétlés: „Szeretek autózni, mert megnyugtat. Mindig is megnyugtatott. Már akkor is éreztem ezt a nyugalmat, amikor a mentőautóban voltam. Akkor is megnyugtatott az autó zúgása.” – Az utolsó mondat talán már több a kelleténél.) Egy darabig nyugodtan telnek a napok –Anna hol álmában, hol a tévét nézve fölidézi az otthon történteket, közben bizonyos jelekből akár arra a következtetésre is juthatna, hogy egyes dolgokban nincs is a két világ között akkora különbség –, aztán egyszer csak ide is elér a háború, itt is megjelennek a barbárok, az idegenek.

A folytatást nem taglalom, nem szeretném az olvasás élményét elrontani, annyit azonban elárulhatok, hogy az a nagyrészt nyelviségre és az elbeszélő pozíciójára építkező világ, amit az Idegenekben megismerhettünk, lényegében változatlan formában a Másnapban is jelen van. Aki a második részt olvassa előbb, annak újdonságszámba megy, aki pedig az elsőben megszerette, nyilván ebben is szeretni fogja.