Mindennapi pofon
Kockás, hajdanán szépen vasalt bő ingére, melyet a pillanat hevében csak itt-ott tűrt be barna kordnadrágjába, kötött, rikí tóan zöld mellényt húzott. Szemei úgy csillogtak, mint két sötét üveggolyó az évek és az ital feltűnően mélyre vájt krátereiből. Feketés-szürke hosszú haját mindig ugyanazzal a kézmozdulattal vonta félre homlokából. Úgy nézett ki, mint egy történelem szakos bölcsész, aki régen letűnt korokból ragadt a piros metrón. A Batthyány téren záródtak az ajtók, amikor elegáns hányavetiséggel ledobta magát a fekete műbőr ülésre. Pont szemben talált helyet, két kajlán gesztikuláló kamasz, és egy méltóságteljes fejtartással szemlélődő idős hölgy között. Hirtelen előrehajolt.
– Rejtő? Látom, biztos az, hiszen Albatrosz – bökött a kezemben fekvő barna salátára, melyet már csak a szentlélek és a cellux tartott össze. Igaz, a figyelmes szemlélő csak nyomokban fedezhetett fel rajta egy kis sárga papírvakolatot, annak bizonyítékául, hogy a könyvnek valaha borítója is volt, útitársam azonban olyan természetes hangon kezdett el tovább találgatni, mintha egy most megjelent, mozgólépcső menti bestsellerről csevegett volna. – Piszkos Fred? Nem? Tuskó Hopkins? Vagy úgy, A tizennégy karátos autó! Az is milyen volt! Van benne egy nő, a kinek is a lánya? Mindegy, jó, nem lövöm le – nyugtatott meg, majd roppant átéléssel mégis belefogott részletesen elmesélni a cselekményt. Mikor nyomatékosan megkértem, hogy hagyja meg nekem azt az örömet, hogy magam kísérem el Gorcsev Ivánt a történet végéig, áttért A szőke ciklonra, befejezésül pedig eltűnődve felsóhajtott: – Micsoda pali volt ez a Rejtő! És milyen egy humora volt, hihetetlen!
Igaza volt. De tényleg! Milyen? Kant nem bonyolítja túl a választ, ha arra a kérdésre kell felelnie, hogy mitől vicc a vicc. Szerinte a humor oldja fel az abszurd helyzet és a józan ész között – jó esetben – létrejövő feszültséget. Az ember lát egy jelenetet, ami ellentmond az ésszerűségnek, abnormálisnak találja, és hogy hozzáillessze a valóságról alkotott elképzeléseihez, kibuggyan belőle a nevetés.
Csakhogy Rejtő bármelyik komédiáshoz képest még egy csavarral megfordítja a viccet: figurái legjellegzetesebb báját az teremti, hogy mindvégig teljesen komolyak. Tényleg laposra és véresre verik egymást, de a mindehhez fűzött megjegyzéseiket olyan jól ismert, már-már közhellyé vált, sőt, időnként a protokolláris vacsorák és a bürokrácia nyelvéből idézett szófordulatokba ágyazzák, hogy az olvasó még egyszer újraolvassa a mondatot, hogy biztosan tudja, jól hallotta-e.
Így lehetséges, hogy az óriási, gyönyörű, és szigorúan védett cirkáló legénységének „elkábítása gumibot útján történt”, és hogy Rozsdás (és az olvasó) joggal érzi naivnak magát, ha a katonai hajók elkötéséért járó büntetés felől érdeklődik: „De kicsinyes vagy ma! Persze hogy felkötnek. De hát hadihajólopásért csak nem adnak Signum Laudist?”
A gyerekkorában alacsony, gyenge alkatú Rejtő Jenő három egyesületnél volt ökölvívó, nem lehet véletlen tehát, hogy természetellenes természetességgel ecseteli regényeiben a verekedéseket. Lehet, hogy nem mindenki bunyózott már életében, még sincsen olyan ember, aki legalább a mozivásznat nézve nem rándult volna össze egyszer-kétszer az orr- és bordatörő ütések nyomán. De Rejtő az unalomig ismert verekedős jeleneteket is komoly komikumra váltja, és hírolvasói nyugalommal számol be arról, hogyan indult meg heves vita a hamis bevándorlási igazolványok árát illetően Rozsdás és a Nagy Főnök között, miközben „Rozsdás többször odaütötte a Nagy Főnök fejét a láda tetejéhez”. Az ő világában hozzá kell szokni ahhoz, hogy a legelképzelhetetlenebb helyzetek is logikus úton mindennapivá válnak. Az elbeszélő és a szereplők nézőpontjából minden tökéletesen normális, kizárólag az olvasóéból humoros.
És mi lehetne zavarba ejtőbb annál, mint amikor az ember egyedül nevet?
REJTŐ JENŐ FÜVESKÖNYVE
Ízlés kérdése, hogy kinek menynyire áll közel a szívéhez a füveskönyv műfaja. Azt sem lehet tudni, hogy Rejtő Jenő örült volna-e, ha tudja, hogy a Lazi Kiadó az ő poénjait is összeszerkeszti egy nagy bölcs vicczuhataggá. Igaz, hogy a kiadvány nem harsogja olyan eltökélten az élet igazságait, mint más írók jól átgondoltan tematizált idézetei. Bár a jól ismert gurák és a mögöttük álló elbeszélő humora képezi legfőbb tárgyát, az olvasóban mégis hamar felébred a kétely: tényleg működnek a Rejtő-poénok kontextus nélkül – és baj-e, ha nem? –, elszórva egy keményfedelű könyv fehér lapjain úgy, ahogy akármelyik viccgyűjtemény erőltetett anekdotái? Ez is maradjon ízlés kérdése.
