Kapocsvár
Magazin: Szeretnéd, ha kifognák a lovakat a hintódból, és pezsgőt innának a cipődből?
Molnár Piroska: Isten ments!
Magazin: Sosem vágytál rá?
Molnár Piroska: Zavarba hoz még a fogadó taps is, például a Nagymamában Kaposváron. Ilyenkor kicsit ki kell esnem a szerepből. Mikor az ember bemegy a színpadra, az már a szerep.
Magazin: Lehet a színész magánember?
Molnár Piroska: Otthon, négy fal között biztosan. Meg egy-egy baráti beszélgetésben, vagy az öltözőben.
Magazin: A színésznő az utcánmindig színésznő?
Molnár Piroska: Ha el tud bújni, és nem ismerik fel lépten-nyomon, teljesen felesleges, hogy színésznő legyen. Nem tudom, hogy vannak ezzel azok, akiket rögtön azonosítanak. Engem inkább a hangomról szoktak felismerni. Kicsit felkapják a fejüket, elgondolkodnak, de én addigramár nem vagyok ott. Így aztán ezt is megúszom.
Magazin: Mindig teherként élted meg, hogy felismernek, sikered van? Molnár Piroska: Változó. Nem nagyon szoktam utcán vásárolni, de előfordult már, hogy valami csábító dolgot láttammeg, és hirtelen nem tudtam hova pakolni. Egyszer odalépett hozzám egy hölgy, a kezembe nyomott egy üres nejlonzacskót, azzal, hogy kéri, fogadjam el. Ez csodálatos érzés volt. Az azonban idegesít, mikor lapogatnak: „Jaj, maga a milyen Piroska is? Láttam a, mondja csak, miben?”
Magazin: Létezikmég autogramkérő levél?
Molnár Piroska: Úgy látszik, a fiatalokból ez sosem hal ki. Sokszor olyan fotókat küldenek, amikről nem is tudtam. Nem azt mondom, hogy ömlesztve kapom ezeket, de jönnek. Persze néha becsúszik közéjük néhány gyalázkodó is.
Magazin: Mit gyalázkodnak?
Molnár Piroska: Ami az eszükbe jut. Hogy merek én színpadra lépni? Hogy gondolom, hogy színésznő vagyok? Ezt indulatból megírják, és már keresik is a következő alanyt. Ezt két mozdulat követi: széttépés és kidobás.
Magazin: Mit tartasz a legértékesebbnek a barátságaidban?
Molnár Piroska: Elég sok barátom van. A legértékesebbnek azt tartom, ha valakivel öt évig nem találkozom, és ugyanúgy folytatjuk, mintha éppen tegnap váltunk volna el.
Magazin: Sok ilyen van?
Molnár Piroska: Hála istennek: igen. Úgy látszik, volt az életemnek egy korszaka, mikor jó fajta barátságok köttettek. A kaposvári időszakban mindig olyan kollégák és barátok közt éltem, akik komolyan vették a munkájukat, az életüket. Ez olyan erős kapocs, hogy akármelyik színházi büfében azonnalmegtalálják egymást a régi kaposváriak. Ez természetes is, mert ott heteket, hónapokat, éveket töltöttünk együtt. Sok-sok bemutató, éjszakai próba, emlék. De ha nem beszélgetünk erről, akkor is megvan a régi hang.
Magazin: A kaposvárit tartod a pályád legfontosabb korszakának?
Molnár Piroska: Igen, de az két időszak volt. Mert először huszonhat éves koromban kerültem oda; az hét évig tartott. És volt egy másik, mikor visszamentem Budapestről. Ha lehet azt mondani, az még termékenyebb korszakom lett. Nagyon sokat kaptam a pályától, igaz, akkor én is odaadtam mindent. Azt hiszem, a színház elég nagy áldozatokat kér. Az ember az egészmagánéletét – úgy ahogy van –, feláldozza. Amikor mások ráérnek, nekem két előadásom van. Ez csak az egyik része. A másik: egész embert kíván a pálya – a színésztől és a színésznőtől is. Egy férfinak talán több a segítsége, mert áldozatkész hölgyek veszik körül. De valahogy, amikor a színésznő mellé áldozatkész férfi csapódik, azt nem sokáig tudjuk elviselni.
Magazin: Akkor ez fizikailag lehetetlen. Mert áldozatkész és nem kell, vagy nem áldozatkész, és nem érti meg a színésznői lelket.
Molnár Piroska: Azt hiszem, ez körülbelül így van.
Infó
A Nol-Presszó A Nol-TV állandó rovata. Molnár Piroska videóját itt lehet megnézni:
