Az Egyesült Államokban élő, kínai Shen Wei 2000-ben, New Yorkban alapított társulata három éve vendégeskedett első alkalommal Budapesten a Nizsinszkij-díjas Tavaszi áldozattal, és a táncos-koreográfus, képzőművész-dizájner névjegyének tekinthető, felülmúlhatatlan Foldinggal. A káprázatos estet e hasábokon méltattam, fölhevülten.

Részint az előbbiek okán meglepetéssel vegyes csüggedtséggel észleltem, hogy a 2005-ös Map-et (Térkép) szemlélve milyen hirtelen uralkodott el rajtam a heveny unalom. A közel háromnegyed órás munkában tizenkét, pompás táncos ismételget öt-hat mozgássort hibátlan szinkronban, a káoszból rendet kreálva –és fordítva. Az iskolai táblának ható vászonfalon geometrikus minták, színes irkafi rkák, számok, matematikai egyenlet. A példás térkezelésről tanúskodó, elnyűtten strukturalista, uniszex mű az utóbbihoz hasonlatos, kivált élvezeti értékét tekintve. Mert ez a bágyasztóan alapos modorosság olyan, mint egy képlet, csakhogy egyfelől gyorsan kiismerhető, másrészről nélkülöz minden elevenséget – kifogástalan összhangban Steve Reich sivatagi szárazságú, repetitív, minimalista szerzeményével (The DesertMusic). Az egyensúlyukból kibillenő, rakoncátlan, csípőjüket ringató, karjukat rongybabaként lóbáló, bukfencező vagy óraműpontossággal, komótosan, rítusszerűen forgó, aztán szigorú tornasorba rendeződő előadók inkább egy instabil konstrukció elemei, mint hús-vér emberek.

Shen úr az est második felében (eleinte) ott folytatja, ahol abbahagyta. A testhezálló, mélyvörös jelmezt viselő táncosok az élmunkások gépies elszántságával hajtogatják végtagjaikat, akár egy papírdobozt – bár ezúttal állva, s nem fekve, mint a Map (ígéretes) kezdetén. A 2009-es Ázsiatriptichon II. tablóját Angkorvat ihlette (míg a Re- I-et Tibet, s a III. részt a Selyemút). Hangkulisszaként a zsibongó természet, és az a hagyományos, khmer zene szolgál, melyet Angkor Tom közelében, a fák lábainál a fogyatékosokból álló Moonlight Band játszott, kézimunkával készült hangszerein. Törődött bambulásomat földöntúli jelenség szakította meg: egy pőrének látszó, félmeztelen nő érkezett a színre – a fekete-fehér háttérdíszleten egy évszázados fa valószerűtlen gyökérzete. Amadárcsontú táncosnő, milliméternyi hosszúságúra borotvált hajjal, kinek alabástromfehér teste szinte világít, egy fénykörben végez majd végtelen lassú minimálmozgást, kicsavart tagokkal – Egon Schiele figuráit idézve.

Kisvártatva a kompánia összes tagja megjelenik, többen összefonódnak, egymásba kapaszkodnak; törékeny szellemalakjuk olyan, mintha két világ között rekedtek volna. A szürreális szobortestekről ésJohn Tavener muzsikájáról, a Tears of the Angelsről (Az angyalok könnyei) korántsem Ázsia legnagyobb vallási épületegyüttese, ellenben Kambodzsa XX. századi infernója jutott eszembe: a vörös khmerek és a Pol Pot-rezsim 1975–79 közötti népirtása, kétmillió ember lemészárlása. A tömegsírok, brutális kivégzések, gyil-

kosságok helyszínei idegenforgalmi látványosságok. A félórás opus lélegzetelállító mementó, melyben megvillan ShenWei zsenije, egyedi és utánozhatatlan esztétikája, költőisége, kivételes látványfestő formátuma. A tizenöt mágikus, spirituális percért – melyben egyszerre jelenik meg a teremtés és az elmúlás – volt érdemes az egzakt csömört átvészelni. Mindez melankolikusan életszerű: megúszni, kibekkelni lankadatlan – bízva, hogy egyszer eljönnek az angyalok.

Földöntúli jelenség