És hát addig túl kell még esni a Vészhelyzeten is. Hanem: a XXI. században (általában) valóban érdekes problémafelvetésekkel, múlt századi sztorikkal akadhat össze a néző, és többnyire a feldolgozás sem slendriánabb, mint amit a félórás műsoridő predesztinál. Szaladós műsor ez is, mint a kertévék legtöbb produkciója. De legalább úgy szalad, hogy közben azért mégsem rohan át olyan könnyen rajtunk, mint a ricinusolaj. Nem idegen tőle a gondolkodás, a gondolkodtatás.

Mi szükség volt a Kádár-rendszerben közvélemény-kutatásokra? – teszi fel a kérdést a műsorvezető, Velti László, és ha megfelelő készülékem lenne, megállítanám itt egy percre a műsort, elméláznék, hogy tényleg, mi szükség volt? Az oké, hogy ma már nyilván ilyen kutatásokkal kelfekszik minden politikus, mert azért az mégis úgy van, hogy az establishment egy része néhány évenként elvileg elzavarható.

De hogy az ántivilágban? A riportfilm tanúsága szerint azonban rendkívül fontos szerepük volt ez effajta kutatásoknak, amelyek az egyik megszólaló, Vásárhelyi Mária szerint ráadásul nagyon magas módszertani színvonalon folytak. A pártvezetők pontos eredményeket kaptak arról, mit gondolnak a zemberek – és nemritkán sokkolták is őket az adatok, hangulatjelentések. De: ezek az információk létfontosságúak voltak még a diktatúrában is. Az 1968-ban alapított Állami Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai különben rádiós igazolvánnyal járták az országot, így egyszerre kutatták a közvéleményt meg a műsorok hallgatottságát. Persze nem mindent kérdezhettek meg, a szovjet csapatok ittlétével kapcsolatos véleményeket például nem, de ’56 is tabu volt. A központ korábbi kutatói, ma önálló intézeteket vezető szociológusok is megszólalnak, Hann Endre, Levendel Ádám, Kolosi Tamás, Szekfű András, de az egykori megrendelő agit propfőnök, Lakatos Ernő sem marad kérdezetlen. Jó mondatok, jó archív anyagok, mi kell még?

Zsinagógából áruház? Kovács Dorián hozza a következő riportot: az egyetlen megmaradt, helyben maradt tiszafüredi zsidó embert kereste meg, Szegő Ágnes lokálpatrióta könyvtárigazgatót. Pár mondatos leírás Füredről, néhány vágókép. Sok minden benne van abban, ahogy egy néni söprögeti a sarat a Remény utca 35. alatt, tiszta udvar, rendes ház. Szegő elszántan kutatja a vidéki zsidóság sorsát, ahogy Vándor Károly családfakutató is. Nem ők az elsők persze – és még csak nem is Petényi Katalinék, akik a nyolcvanas években Wunderrabbi címmel dokut forgattak a vidéki Magyarországon élő izraelitákról. Azokról, akik visszajöttek és azokról is, akik nem. Hiszen a zsidó emlékek pusztulása, az elhagyatott temetők és lepattantnál is lepattantabb, düledező zsinagógák a hiányról beszélnek. A film egyébként nem hagyhatta el Magyarországot, pedig várták már Amerikában nagyon: dokumentum-Oscarra jelölték. Kínos lett volna a meszidzs, azért. A riport végére visszakanyarodunk Szegő Ágneshez, aki egyedül maradt a városban, férje halála után házát koszovói albán pékeknek adta ki, az alsó épületben él. A helyi zsidó temetőben ér véget a kisfilm, az asszony nem tudott sírhelyet váltani rokonai mellé. Nem lehet temetkezni oda már. Múzeum és zarándokhely.

A XXI. század egy nem túl nagy, de a horizonton időről időre legalább megbízhatóan felbukkanó sziget, szigetecske a hülyeség tengerén, amit nevezhetünk akár kereskedelmi televíziózásnak is. Jó, akad még pár (méretében is) hasonló szárazföld, mondjuk a Házon kívül – ezek más-más aspektusból, de mégiscsak a közszolgálatot tűzik ki célul, azt fordítják egy a szemnek kellemesebb vizuális nyelvre.Ezen kívül nem nagyon csinálnak mást: a dolgot őt magát nézik. Próbálják nézni. Nincs semmi csak most, csak önöknek, nincs Jerzy vagy Ale kosz, Ale kosz vagy Jerzy, nincs bombasztikum. Eset van, sztori van, riporteri munka van. Archív felvételekről jó kis korfestés van, Sonett rádió és vigasztalan képek, sokat mondó szájak és arcok. Velünk élő legendák.