„Nem kell kozmetikázni a világot!”
Persze a „dereglye” mást jelentett 32 éve, amikor a fiatal Uecker először megépítette és a duisburgi Berta-tóra bocsátotta, az 1979-es Úszó műanyag című kiállításon. Ez a hatalmas Víz-Vitorla-Szobor – amelyet a magyar közönség a Városligeti tavon május 22-én nyíló Art on Lake című nemzetközi tárlaton láthat majd – annak idején politikai szimbólum volt. A keleti német blokkból jövő művész a határokon és vasfüggönyökön átsuhanó tüneménynek szánta az installációt –írták kritikusai és monográfusai.
Hogy mit jelent ez a hajó 2011-ben, Budapest kellős közepén, ezt nem kérdeztük meg a 81 éves alkotótól. Hiszen meggyőződése, hogy a szobrairól és a festményeiről való beszédmegsemmisíti aművészt. Szerinte a kép ott kezdődik, ahol a nyelv becsődöl. Azt azért elárulja, hogy az Art on Lake című kiállítás ötletét szereti, a vízben fodrozódó második valóság, a tükröződő álomvilág lehetőségét kiváltképp. Pedig ha hatvanéves művészmúltját egy szóval kellene leírni, keveseknek jutna eszébe az „elmosódott”, az „imaginárius” vagy a „lebegő”. Egy százas szög ugrana be tízből kilenc műértőnek Günther Uecker neve hallatán, aki évtizedeket töltött azzal, hogy deszkákat, falapokat, rönköket, kockákat, gömböket, pianínókat, televíziókat és cipőket vert tele hatalmas szögekkel, érdekes felületeket és fény-árnyék hatásokat teremtve ezzel.
– Szeretek kapcsolatba lépni különböző felületekkel, azokat megérinteni, átölelni, dédelgetni – mondja. – A szögelés aktusa pedig nem más, mint ennek az érzésnek a rögzítése, a pillanat kifeszítése.
– Ami egyszer a miénk, azt nehezen engedjük el. Lehet, hogy ez nem is „ueckerizmus”, hanem európai sajátosság? – kérdezzük aművészt, aki Japánban, Kínában, Mongóliában, Szibériában és Izlandon is élt, dolgozott hosszabb ideig. Az ázsiai kultúrákban pedig inkább elengedik a dolgokat: hagyják elpárologni, elrohadni, elenyészni, átváltozni, erről árulkodnak számtalan nép temetési szertartásai is. – Több közösségben vettem részt ősi temetési rítusokon, olyanon is, ahol a halott teste ragadozó állatok martaléka lesz. Ám legelső ilyen élményem a saját otthonomhoz fűződik, a balti-tengeri félszigethez, ahol felnőttem, és ahol 14 éves koromban, a második világháború végén, az orosz fegyveres fennhatóság idején hat héten át feküdt a közösségünk 175 férfitagjának holtteste. Akkor láttam először emberi lényt megsemmisülni, és az élmény olyan erősen hatott rám, hogy később számtalan munkámban foglalkoztam ezzel: ahogy az élet elenyészik. De sosem a „kikészített” halálról gondolkodtam, mint amilyen például az egyiptomiak múmiakultusza. Mert hiába nézett ki akkor a szigetünk komplett férfilakossága úgy, mintha csak napozna ott, elernyedt izmokkal, körülölelve testzsírja csodás aurájával, mintha csak a mallorcai homokban pihenne, vastagon kenve napolajjal. A szaguk elviselhetetlen volt. Engem ez a bűzös múlandóság érdekel. Nem kell kozmetikázni a világot.
Sőt, Uecker szerint még félelemben élni sem olyan borzasztó. Az szerinte ösztönös reakció a veszélyhelyzetre, amelyből életmentő cselekvések következhetnek. A lényeg, hogy ne megmerevítse az embert, hanem aktiválja. Az objektművész a hetvenes években Afrikában töltött hónapjaira emlékszik, amikor barátjával a háborús övezetekben is a szabad ég alatt főztek, aludtak. Azóta állítja, hogy a félelemmel együtt élni sokkal jobb, mint elveszíteni az arra való képességet. Bevallja azt is: figyeli a magyarországi híreket, tud a roma közösségek megfélemlítéséről, és a szélsőjobboldali eszmék újjáéledését – amit egyébként általánosnak lát a közép-európai kultúrtérségben – akkortól tartja igazán aggasztónak, ha politikai támogatottságot is kapnak. – Az ilyen mozgalmak feltámadását időről időre egzisztenciális válság okozza. Ha az ember maga nem tudja megoldani a problémáit, a legegyszerűbb mechanizmust fogja követni: félremagyaráz, felmagasztal egy korábbi történelmi korszakot, eszmét, és hiszi, hogy az összetartozás erősítésével és a bűnbakok találásával rendet tehet az életében.
Günther Uecker egyébként 1961-ben csatlakozott a Zéró Csoport nevű művészegyesüléshez, amely a második világháború után tabula rasát hirdetett, az úgynevezett Nulladik Órát, amikor a fiatalok szakítani akartak a múlttal és felmenőik felelősségével. –Minden nálunk idősebb embert bűnösnek találtunk akkoriban – magyarázza a mester, nem lát viszont össze függést az általuk meghirdetett „hallgatás és csönd korszaka” meg az Euró pában manapság erősödő „gyűlöletmozgalmak” között. Szerinte a hallgatás különbözik az elhallgatástól, ők a Nulladik Óra meghirdetését inkább a világháborúban történtek megmagyarázhatatlanságára adott válasznak szánták. Nem gondolták, hogy 40 évvel később Düsseldorf tartományi főváros évi 300 ezer eurót szán majd a mozgalmuk dokumentumait összegyűjtő és feldolgozó alapítvány működtetésére (nekünk pedig csak a hazai avantgárd tárgyi emlékeit gyűjtő Artpoollal való összehasonlítás szempontjából érdekes ez az adat, mert a kutatóbázis a főváros évről évre csökkenő, néhány tízmil liós támogatásából vegetál).
De amilyen büszke a 2008-ban alapított Zero Foundationre, akkorát csalódott a tavalyi Ruhr 2010 rendezvénysorozatban Günther Uecker, aki szerint az Európa Kulturális Fővárosának kinevezett egykori munkásrégiót nem sikerült kultúrrégióvá alakítani. Amikor azt kérdezem tőle, miért nevezték őt több interjújában is szomorú embernek, majdnem szétpukkad. – Pedig halálra akarom röhögni magam! Vagy azok az apokaliptikus sejtések érdeklik, amelyek odabentről marcangolnak? Azok ellen egy orvosság van. Ha alkot az ember. – És aki nem művész, mit kezdjen a félelmeivel? – kérdezem. – Vegyen részt az alkotásban, üljön a nézőtérre. És sose legyen túl fáradt megkérdőjelezni az előítéleteit.
