Kettős titok
És ide került a Gyuri és Öcsi is.
A kép a címének megfelelő. Igazi csókistvános, napsütötte háttér, amelynek laza impresszionizmusából előugrik két piros-fehér csíkos köpeny, fölötte két, csak édesnek nevezhető fiúfejjel, amelyek már mind plasztikusak, részletezők és keményen kiszínezettek. Nem egyszerűen realisztikusak, ez a realizmus mézzel történt sűrítése a plein airrel körítve.
Nemigen van ilyen leleplező, e festészet egyik titkát így eláruló kép sem a kiállításon, sem az életműben. Leplezi a másik titok, a festőiség mesterfokon. Lássuk először ennek az erejét. Az Amalfi előtércsendéletét a diadalosan erőteljes, hatalmasan életigenlő citromokkal, s hozzá azt a tökéletesen elúsztatott, meggyőző városmesszeséget, amely a kompozíciót lezárja. A Margit híd míniumerős, szárnyaló merészségét, amely vörös posztimpresszionizmust hasít a kék-zöld impresszionizmusban hagyott budai hegyekbe. A Tulipános láda hiteles és tomboló kolorizmusát a másik helyszínen, a mester nevét viselő képtárban. De akár a három karcsú nőportrét ugyanott, a feleséget egyszer sárgákkal és vörösekkel horzsolt fenséges kék ruhájával, másszor fekete-fehér fényével, bizonyos Irmuskát még finom naturalista fehér bravúrjával.
Két múzeum rendezte meg példás együttműködésben Csók István-emlékkiállítását, s nem kevésbé elismerésre méltó, hogy nem kronológiára igazították. Csóknak ugyanis – erről győz meg mind a két helyszín – sokkal kevésbé fontosak és körülírhatók a korszakai, mint a témacsoportjai. Amelyek csaknem kizárólag nőcsoportok. Kritikus eleink ezt már száz esztendeje, a hosszú pálya kezdetén rögzítették, példásan sikeres prognózist adva a következő ötven évre. Kevés festő idézte meg a nő szépségét, önfeledt erotikáját, finom karmú csábító voltát ilyen festői talentummal. Hogy Biblia, buddhizmus, történelem és néprajz lényegében csak ürügy az aktfestésre, szintén százéves felfedezés. Hogy stílusok, izmusok fölényes és avatott vegyítése is csupán eszköz ehhez, az később vált nyilvánvalóvá.
Hogy Támár hamvas bőre fekete-fehér kelmével kokettál, hogy Salome végzetasszony, hogy a bűnbánó Magdolna szép fenekét nem leplezi, hanem kiemeli a lepel, ez mindig nyilvánvaló volt. Hogy Támár ölére impresszionizmus borul tizennyolcban, de expresszív, ideges asszonykezek fedik harminckettőben, ennek felfedezéséhez idő kellett. A térdszalagrend jelmondatát cégérül választó Honi soit qui mal y pense legalább három stílusból táplálkozik. A háttér vad, burjánzó verdűrje és a sárga-fekete lepel harsánysága majdnem aktivista. A főtéma, a selymes-árnyas, puha meztelenség késői, de bravúros impresszionizmus. A csábosan nyílt vörös ajak és az ártatlan kék szemek –nos ez az a naturalizmus eldolgozottabb formában, amely a fiúképen közönséges.
Az a naturalizmus – észre kell vennünk –, amely minden stílusban, minden nőportrén előbukkan. Jobbára a szemekben, de főleg és gátlásokat levetve a szájakon. Már Irmuska szája rúzsreklámként támad nyolcszázkilencvenötben, a feleségajkak a képegészhez képest szemérmetlenül kirívók, vörös rúzs jut pihenő sokác asszonyoknak és gyerekkocsit toló cselédlányoknak; minden nőalak, kezdődjék bármilyen stílusban, fényképhez közelítő, fogsort villantó, pirosan pihegő fejben végződik.
S ha nem nő, nem csábos arc, akkor túldúsított csendélet, látványt tetéző anekdotizmus, egy aranyos gyermek mint staffázs. A pompás festői teljesítménnyel soha meg nem elégedő (nagyon ritkán megelégedő) olcsóbb adalék, amely sosem akar beilleszkedni az eszközöket bravúrosan vegyítő képekbe.
A mesterképességeken túl ez a népszerűség titka. Könnyebben megfejthető, mint az a másik, amelyet Lázár Béla, Csók későbbi monográfusa már százegy éve feszegetett: hogy mindez alkat vagy sikervágy következménye-e. Lényegében mindegy. Jó a képeket nézni.
