A színház oldaláról nézve talán még nehezebb a helyzet, a Háry kicsit olyan, mint A varázsfuvola, nem tudni pontosan, kihez kell szólni általa, gyerekekhez vagy felnőttekhez, a magára valamit is adó rendező persze próbál mindenkihez, ami többnyire azt jelenti, hogy nem szól senkihez. Mész Háry Jánost nézni? Aztán sok hal terem az nagy Balatonbaharahaha?

Minden ilyen elméleti alapvetés után azért érdemes elmenni a debreceni előadásra, hogy lássa az ember: pontosan erről van szó. Minden Háry-problémát sikerült egyetlen előadásba belesűríteni, helyenként még újakat is sikerült találni hozzá. Mindjárt ott a címszereplő, aki ügyesen van kettőzve, van egy öreg és egy ifjú Háry, világos is a kettő egysége és kettőssége, csak Haja Zsolt Háryként minden szempontból soványka. A hang a legpozitívabb elfogultsággal figyelve is csak ígéret, könnyű, vékony, és hiába nem probléma neki a szólam, ha a megszólalás érdektelen és férfiatlan, Súlytalan. A játék esetlen, a szövegmondás kiabálás, az alak egésze sehogy sem illik az öreg Háryhoz, Miske László népszínműves tájszavakkal beszélő, de mégis súlyosabb figurájához. Örzse (Gál Erika) a bemutató legerősebb pontja. Most is gyönyörű a hang, de nála épp a másik problémát érezni, azt, hogy egyértelműen operai minden énekelt pillanata. Örzse folyton crossoverkedik, másik műfajba kirándulgat, amikor azt énekli, hogy Szegény vagyok, szegénynek születtem. Talán nem véletlen, hogy egyedül Wágner Lajos vaskosságán érződik a természetesség, ő az, aki valahogy az átlendülést könnyedén és természetesen hajtja végre, operai hangerővel, népi formálással. Vidnyánszky Attila a rendezés nagy küszködésével csak elvesz a hatásból. A díszlet és jelmez nem hoz otthonosságot, szalmabálák között fehér huszárok verbunkóskodnak, hatalmas csákó van a fejükön, mintha a cári testőrég tagjai volnának, állandóan azt lehet érezni, hogy túl sokan vannak a színpadon, be van építve a forgó, hogy lehessen korcsma is meg csatamező is, de a sok karakter egymás sarkára lép a nagy igyekezetben. Félóránként kapunk egy biztos jelzést arról, hogy a rendezőnek azért vannak ötletei, amikor az unoka-Háry egy Till Eulenspiegel-i csínnyel az általános bánatban kiszalad a függöny elé ropni egyet, az kifejezetten felemelő pillanat, Ebelasztin is vidám jelenség, ahogy szobafestőként száguldozik a kétágú létra tetején. Ennél valamivel nagyobb dózisban kapjuk azokat a jelzéseket, amelyek szerint a bemutatóra nem készült el az előadás, mintha jelmezes próbán ülnénk, repkednek a csákók, potyognak a kellékek, szorgalmasan rugdossák kifelé a figyelmes kollégák a színen maradt sapkákat, parókákat, zsákokat. Letörik a kellékló farka, szétnyílik hátul a krinolin –lesz még majd jobb is.

A zene esetében nem vagyok erről meggyőződve. A zenekar sok hibával és lyukacsos hangképpel játszott, a nyitány már olyan végtelenül unalmasan szólalt meg Kocsár Balázs vezényletével, hogy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre szétnyílt a függöny. A végén persze kialakult a megoldás, csak addig játszották a Toborzót, amíg bejött rá az ütemes taps, megint erősödött kicsit a János vitéz-élmény. Ennek ellenére, ha bennem van a hiba, akkor is azt hiszem: a Háry Jánost nem megmenteni kell, hanem rendesen eljátszani.