Váczi Dániel nem rázza, nem cifrázza, mondandójához méltó mennyiségben szórja a hangokat, amelyek körül a szonikus szövet időről időre változik, a fő csapásirány viszont változatlan: régi zene inspirálta, kortárs zenébe hajló kísérleti dzsessz.

A harminckilenc éves szaxofonművész nyílt tekintetű, határozott elképzelésű, szókimondó figura, meglehetősen sok formációban játszik párhuzamosan, mégsem olyan nehéz a naptáregyeztetés, hisz e zömükben a periférián kalandozó közösségek keveset jutnak pódiumlehetőséghez. Legyen szó a progresszív rockos Kadáról és annak kamarazenei mutációjáról, a Kada ad Libitumról, a fusion jazz felé húzó Plastic Septetről, az etnoalapú improvizatív Ektárról, a Szőke Szabolccsal közös duóról, a szaxofon sokszínűségére fókuszáló Adolphe Sax Konsortról, a Satie, Ravel- és Debussy-darabokat újragondoló SaRaBanDéról vagy saját triójáról, melynek mostanság quatrio és quintrio verziója is van. (E sorhoz a múltból nyugodtan hozzátehetjük a klezmer és a modern dzsessz szintézisén dolgozó Nigunt vagy a marokkói gyökerű, arab népzenét játszó Chalabant.) Miközben zenei gondolkodására leginkább Johann Sebastian Bach hatott. Plusz kidolgozott egy új, általa retikulárisnak nevezett zenei rendszert, melynek szellemében kortárs műveket ír. Nem utolsósorban pedig a hangszerészet foglalkoztatja, többek között a nevéhez fűződik a dihexaton klaviatúra és a dihexaton fúvóshangszer-család kifejlesztése.

Váczi Dániel életét tehát kellőképpen átitatja a zene, pedig nem muzsikuscsaládból származik. A tágabb rokonságból is egyedül unokahúga, Váczi Eszter lett hivatásos zenész. Bár fizikus édesapja időnként népi és műdalok éneklésével-gitározásával szórakoztatta gyermekeit, odahaza legfeljebb a rádió szólt, és középső fiát is csak azért íratta be zenei általánosba, mert az a polgári nevelés része. Tíz év hegedülés után Dánielből mégsem zenész, hanem biológus lett. Az evolúció és az ökológia volt a szakterülete, de annyira viszolygott a klikkesedő tudóstársadalomtól, hogy a diploma megszerzése után otthagyta a pályát. Helyette visszakanyarodott a zenéhez, felvételizett a dzsessztanszakra, amit egy év után szintén otthagyott. Az intézményes kereteknél fontosabbnak érezte, hogy olyan muzsikusegyéniségekhez járjon, mint Borbély Mihály vagy Madarász Iván,meg hogy gyakoroljon, és saját zenei univerzumát alakítgassa. Kamaszkorában szinte csak Beatlest hallgatott, aztán Sting korai albumain át jutott el a dzsesszhez. Rendszeresen járt Dresch Mihályra.

A Drumstól kapott még erős impulzusokat, később annak szaxofonosával, Vázsonyi Jánossal számos formációban vették át egymástól a stafétabotot. Szintén Vázsonyi volt az, aki idehaza elsőként játszott szopranino szaxofonon, s Váczi Dánielt annyira elbűvölte e fura hangszer földöntúli hangszíne, hogy megvette tőle, és azóta használja. Mi több, ez lett a védjegye. Első saját zenekara, a latinos-rockosdzsesszes Timeless Life után egyetlen nagylemez maradt, a tíz éve működő Váczi Dániel Trió viszont két korongot jegyez, közülük a Ludensz az előremutatóbb. Dzsesszalapú világán már jól érződik a kortárs és a barokk zene, Kurtág, Ligeti és Bach hatása. Nem tudatosan törekszik e látszatra, egymástól távol eső világok szintézisére, csak keresi, mi az, ami érvényes. Az eredményeket egyrészt triójával szólaltatja meg, másrészt olyan kortárs kamarazenei művekben összegzi, mint a tavaly bemutatott Opus 0: Retikuláris kánonvariációk.