Ebben a kötetben ugyanis a horror – a megidézett klasszikusok ellenére is – sokkal inkább pszicho-, szocio- és a szerző definícióját ellopva: „háztartási”, mintsem klasszikus. Ezt már a gusztusos-elegáns, vajszínű, négyzetalakú kötet fülszövege is előzékenyen jelzi, mikor a sok esetben nem teljesülő „horrorisztikus elvárásokról”, legalábbis azok „véres, trancsírozós” értelméről ejt szót. És valóban. A horror Vida Gergelynél inkább csak formai díszítőelem, kötetszintű rendezőelv, de semmiképp sem hatol a versek mélyszerkezetébe. Olyannyira, hogy még leghorrorosabb verseiben, mint például amilyen a kötetnyitó Holtak naplója, sem a „sok zoommal” ábrázolt „szadista halálok” kelléktárára helyezi a hangsúlyt, lírai énje már a felütésben filozofikusan mereng: „A testnedvek átszűrődnek az időn, / mint egy nagy lyukú szitán. Annak örülni, ami marad, / vagy ami átmegy?”

A későbbiekben pedig csak fokozódik a feszültség az irodalmi kontextus által eleve megemelt, buta-kommersz horror és a kemény, pontos, kimért sorok finom intellektuális érdeklődése közt. Pláne, mivel a horrorisztikus szituációk közt is lényeges különbségek mutatkoznak. Vannak egyrészt az ironikusan szemlélt „sok zoomosak”, amelyekben Schwarzenegger úgy érkezik (alámondós szinkronnal, VHS-en), „ahogy kell” (VHS). Másrészt a plasztikusabb, ihlető eredetijeiket is újraíró (milyen szép találat Munch híres képét a Sikoly című filmmel házasítani a kötet egyik legjobb versében), azoktól érdemben elszakadó, önértékükben is mély hatást keltő versek. Olyan, rendkívül erős szövegeket idézhetünk itt, mint hogy: „Nyitva hagytad a nappaliban a tévét, / a hangyák reggelre ellepték az egész lakást.” (A kör), vagy: „...a jó öreg fémes-sós illatot, / amely szünet nélkül szivárog a bőr tűhegynyi pórusain / át, mintha a poklot szellőztetnék.” [Versus (2)] Szerencsés módon alig található a kötet lapjain néhány vers, amelyben ne lenne legalább három-négy ilyen sor, ha nem éppen több.

A tartalmi horrortematika mellett a kötetbe válogatott versek egy másik, formai rendezőelv szerint is csoportosulnak. Az amúgy egységes kötetszerkezetet a Lefolyás cím alatt közreadott, tizenkilenc, cím nélküli, számozott mű szakítja félbe. Ezek képezik (meglehetősen posztmodern gesztussal) A zsánerköltészet megújítása (2) című vers „jegyzetanyagát”. Ez az eljárás különösen izgalmas játéklehetőségeket rejt magában, hiszen már maga A zsánerköltészet megújítása (2) is mintha csak valami – leginkább önmaga – jegyzeteiből állna össze. A töredékes, pontokba szedett versforma egyszerre bontja le a zömükben precízen szerkesztett Vida-versektől megszokott erős kohéziót, s ad lehetőséget (vegyértékszerű el-elágazásaival) újabb és újabb tovább- és hozzágondolásoknak. S bár az így egymásbafonódó szövegcsonkok izgalmasan is működhetnének együtt, az egymás mellé helyezett tizenkilenc jegyzetkupac mégis inkább csak megtöri a kötet odáig meglevő tömörségét, gördülékeny lendületét. Ritka eset, hogy egy verscsokor közlésének inkább árt, mintsem használ a nyomtatott forma, azonban ezek a jóformán egymásba linkelhető szövegrészek igazi, együttes erejüket leginkább valamilyen online térben nyerhették volna el. AHorror klasszikusok közepén azonban inkább hatnak a teljes kompozíciót terhelő, beleerőszakolt függeléknek. Pláne, mivel a kötet e nettó 32 oldalas betét után pontosan ott veszi fel saját, elhagyott fonalát, ahol az Ismétlés (1)-ben felfüggesztette (magát). Vida szavaival élve: „Az ismétlés nem tesz hozzá semmihez, / de észben tartja a feledést”.

Vida Gergely legújabb verseskönyve az imént emlegetett szerkezeti döccenést leszámítva, egy szuszra olvasható, egységes, erős gyűjtemény. Külön erénye, hogy nemcsak a popkulturális utalások kínálta, mondjuk úgy, könnyebbik utat utasítja el, hanem a polgárpukkasztás (horrorversek esetében ez leginkább a taszító, gusztustalan részletek hipernaturalista leírásával érhető el) ugyancsak könnyen kínálkozó lehetőségével sem igyekszik megúszni a versírást. Sorai – talán kissé maradi szemlélettel ítélve – tartalmasak, el- és továbbgondolkodtatóak. S minden szikár keménységük, helyenként nyers, szándékosan depoetizált nyelvű tárgyilagosságuk mellett is, összességében magas esztétikai értéket képviselnek. Magyarán szólva: gyönyörködtetnek.