Kapkodva bepakolt egy sporttáskába, és bebuszozott az érsebészetre. A főorvos azt mondta, hogy nincs szó igazi infarktusról, csak egy csúnya, beszűkült aortáról. Ez az állapot az infarktus előszobája ugyan, de vissza fordítható a folyamat. Egy szívkatéterezésre azért – mondta – mindenképpen szükség lesz.

Ez elég ijesztően hangzott. A nő úgy képzelte el, hogy bevezetnek egy gumicsövet egyenesen a szívbe, és a vér azon át fog kiáramlani. A főorvos látta a házaspár rémült arcát, és nyugodt hangon elmagyarázta, hogy ez egy apró műszer, amivel a koszorúereket vizsgálják, hogy megtalálják az esetleges szűkületeket. Behívta őket a szobájába, és egy számítógépes ábrasoron megmutatta,mi fogmásnap délelőtt lezajlani Karcsi testé ben. Illetve nem pontosan azt, mert akkor ő lett volna a Jóisten: inkább azt, ami általában történik egy szívkatéterezésnél.

Hozzátette, hogy ha szükséges, bevezetnek egy sztentet is, ami odabent kinyílik, mint egy esernyő, és belülről kitámasztja az érfalat. A nő nézte a képsort, és úgy rémlett neki, mintha a metróépítkezés kapcsán már látott volna valami hasonlót. Mutattak egy vérrögöt is. Gördült előre az alagútban, szemből, a metróvezető szemszögéből lehetetett látni, ám a főorvos biztosította őket, hogy ez most nem az az eset, Karcsival nem ez van.

A nő a kórházudvaron áthaladva felhívta a barátnőjét, hogy elmesélje, mi történt. Sehogy nem jutott eszébe az a szó, hogy sztent, ezért megpróbálta visszahívni a férjét, de foglalt volt. Fél óra múlva, amikor újra hívta, még mindig: el nem tudta képzelni, kivel telefonál ennyit. Talán a kollégáival. Nyilván beszólt, hogy holnap most pár napig nem megy be.

A férfi a kórházfolyosón abban a fél órában azzal a huszonnyolc éves nővel mobilozott, akibe halálosan szerelmes volt, és aki miatt éppen készült elhagyni a feleségét. A fiatal nő egyedül nevelte óvodás korú kislányát, és türelmesen várta, hogy Karcsi végre lépjen. A férfi még soha nem élt át olyasmit, mint az utóbbi fél évben, és az volt a szédítő érzése, hogy huszonöt éven át összekeverte a szerelmet az egymásrautaltsággal.

A feleség hazaért, tett-vett az üres lakásban. Megöntözte a virágokat, kiállt a körfolyosóra. Végül este bevett egy altatót, tizenegykor kikapcsolta a tévét, aztán a mobilját. Másnap már a buszon ült, amikor eszébe jutott, hogy vissza kéne kapcsolni a telefont. Két üzenet volt a hangpostán a kórházból. Próbálta visszahívni a központi számot, de folyton mással beszélt. – Nem baj – gondolta –, mindjárt úgyis odaér.

Átvágott az udvaron, a tulipánok közt egy kövér kandúr napozott. A negyediken kiszállt, hirtelen nem emlékezett, merre fordultak előző nap. A folyosó végén pont az a férfi cigarettázott egy pongyolás nővel, aki Karcsival feküdt egy szobában. Hangosan köszönt, aztán súgott valamit a mellette állónak.

A nő benyitott a kórterembe, és rettenetesen megijedt. Karcsi ágya üres volt. Arra gondolt, hogy akkor baj lehet, akkor mégiscsak átvitték az intenzívre. Mondta ugyan a főorvos, hogy adódhatnak komplikációk, de mégse gondolt tegnap semmi rosszra. Tétován állt, amíg be nem jött egy nővérke, és át nem kísérte a főorvosi szobába.

A főorvos azt mondta, ő maga is le van sújtva, ezerből egy ilyen eset van. Karcsi a szívkatéterezés során kapott infarktust, húsz percen át próbálták újraéleszteni. A nő csak lassan értette meg, hogy akkor meghalt: hogy amit az orvos mond, az egész egyszerűen azt jelenti, hogy Karcsi meghalt. Teljesen össze volt zavarodva. Az orvos egy idő után felállt, és finoman megérintette a karját, mintha távozásra ösztönözné. Hozzátette még, hogy ha akar, most is elköszönhet, de természetesen erre a későbbiekben is van mód. Az előbbi nővérke visszakísérte a nőt a kórterembe, és átadott neki egy nagy nejlont Karcsi ruháival. A nő nézte a drapp zakót, és kivette a nejlonból, hogy ne gyűrődjön úgy össze. A kongresszusi zakó volt, Karcsi ezt hordta, ha szerepelnie kellett. Egy előadásról jött haza, amikor behozták, az autópálya-fejlesztésről beszélt.

A nő leült az üres ágyra, vizsgálgatta, hogy lehetne vinni a nejlont, mert nem volt rajta fül, mint egy rendes szatyron. Átlyukasztotta felül az ujjával, aztán fogta a zakót, és a másik karjára vette. Valami volt a belső zsebé ben. Benyúlt, kivette. Egy kis, négyszögletű lila dobozt talált Lifestyle felirattal. Elrakta a retiküljébe, ment a lifthez. Egy kopasz férfi odalépett hozzá, adott egy névjegyet, és azt mondta, hogy hívja őt nyugodtan, ha az ügyintézés során elakadna, vagy segítségre volna szüksége. A szobatárs még mindig a folyosó végén cigarettázott, és odaszólt, hogy részvétem, aztán bámult kifelé tovább az ablakon.

A nő a kórházudvaron leült egy padra, a zakót a fém karfára terítette. Előkotorta a táskából a lila dobozkát. Soha nem használtak otthon ilyesmit, annál is kevésbé, mivel öt évvel korábban egy műtétnél eltávolították a méhét és mindkét petefészkét.

Az öröm fokozása érdekében az ultravékony óvszer mellé próbálja ki a Lifestyle síkosító zselét.

Ki akarta nyitni a dobozt, de a celofánt nem tudta elszakítani, foggal kellett feltépnie. A dobozkában három kis tasak volt. Visszacsúsztatta őket, és megpróbálta felhívni a barátnőjét, hogy elmondja, mi történt. Ki volt kapcsolva. Jó lett volna szólni valakihez. Ha lett volna gyerekük, most a nyakába borulhatott volna, de nem volt. A férfi szülei rég nem éltek, az ő apja is húsz éve meghalt, az anyját pedig egy Pest környéki szociális otthonban gondozták.

Beült a kocsiba, és elindult Csömörre. Koncentráltan, dinamikusan vezetett,mintha kiélesedtek volna az érzékei, és megszűntek volna a gátlásai. Úgy hajtott át a városon, hogy észre sem vette, mikor ért oda a fasoros kis utcába. Elővette a mobilt, és újramegpróbálta felhívni a barátnőjét, demég mindig ki volt kapcsolva. Ha visszahívta volna, gondolkodás nélkül odahajt, így viszont kiszállt, bezárta a kocsit. Elgondolkodott, ott hagyja-e a zakót meg a nejlont a hátsó ülésen, aztán úgy döntött, itt nem törik fel az autót, és bement.

A fiatal nő körülbelül egy órával a másik távozása után érkezett meg a kórházba, és a feleséggel ellentétben ő rögtön meg akarta nézni a férfit. Nem vitték még le az alagsorba, egy hátsó folyosón feküdt letakarva egy görgős ágyon. A köpenyes, maszkos férfi diszkréten félreállt, amíg a nő búcsúzkodott. Karcsi karja a könyökhajlatban lila volt, a kézfeje püffedt, a jegygyűrűje nem volt rajta. A fiatal nő nem mert rákérdezni, hogy volt-e már bent a feleség. Olyan különös volt ez a sápadt, fekvő test, mintha nem is ismerte volna.

– Mit csináltál? – kérdezte tőle szemrehányóan, és megsimogatta a halott mellkasát. Amikor elindult, a szájmaszkos férfi szelíden utánaszólt:

– Kézigéné’s lörás. Ezt még kétszer el kellett ismételne egy ajtóra mutatva, amire a fiatal nő végre megértette, hogy kezet kell mosnia, ez kézhigiénés előírás. Elindult lefelé gyalog a lépcsőházban, alig találta meg a kijáratot.

A szociális otthonban ilyenkor, déltájban nemigen volt látogató. A folyosón ételszag terjengett. A nő anyja leghátul lakott, át kellett menni a tévészobán, ahol egy öreg házaspár maximumra állított hangerőn rajzfilmet bámult a Cartoon Networkön.

Az anyja ugyanazt csinálta, amit általában szokott. Ült az ajtó mellett egy kisszéken, és a mutatóujját húzogatta a az ajtófélfa egy meghatározott szakaszán. Azon a húsz centiméteren, amit kinyújtott kezével elért, teljesen lekopott a festék. Időnként megnyálazta a mutatóujját, majd újra és újra, ezredszerre is végigsimította ugyanazt a részt, mintha a kopást valami tisztátalanságnak látná, amit okvetlenül le kell törölnie.

Látszólag nem is érzékelte lánya érkezését, de a nő tudta, hogy figyel. Amikor süteményt szokott hozni, az anyja a selyempapír zörgésére mindig felkapta a fejét, odatelepedett az asztalhoz, és kézzel, csámcsogva befalta az egészet.

Most nem volt sütemény, a nő csak ült fáradtan a szemben lévő heverőn, ésmégmindig próbálta magában megfogalmazni, mi is történt. Elgyötörten megszólalt:

– Nagy baj van, mama. Hallod? Meghalt a Karcsi.

Az öregasszony felnézett, abbahagyta a dörzsölést. Feltápászkodott, átült a heverőre. Tekintete váratlan érdeklődést és értelmet sugárzott, a szeme megélénkült, és ettől hirtelen a rács mögül figyelő majmokra kezdett hasonlítani, akik úgy pislognak ki állati létük burkából, mintha szomorú száműzetésből figyelnék az emberi jövést-menést. Közel hajolt, lárvaarcát egészen a lánya arcához tolta, és töprengő hangon megszólalt:

– Ismerlek téged valahonnan.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA