A filmben dúsgazdag, sikeres, szerető családi háttérrel rendelkező, középkorú bipoláris férfit játszik, aki teljesen felrúgja az életét – vagyis kísértetiesen saját magát kell alakítania. A rendező, s egyben a Gibson filmbeli feleségét játszó szintén kétszeres Oscar-díjas Jodie Foster angyali türelemmel viselte, hogy sztárjának folyamatos szalonképtelenségei miatt a film lecsúszott a tavalyi velencei és az idei berlini fesztiválról. Most is csak Foster patyolattiszta nemzetközi hírnevének és megbecsülésének köszönhető, hogy a Hódot versenyen kívül műsorra tűzi a cannes-i fesztivál. Mel Gibsonnal tudósítónk a hét elején beszélgetett Los Angelesben.

„Olyan mankó ez a hódbábu, mint a kisgyereknek a cumi”

- Azt rebesgetik, annak érdekében, hogy a filmről és ne az ön botrányairól beszéljen a sajtó, nem is megy el Cannes-ba.

- De, megyek, most negyedszer, és elég vegyes emlékekkel. 26 éves koromban voltam ott először. A cannes-i egy kaotikus, túlfűtött, agyonszervezett dzsembori, minden előre kicentizve. Vég nélküli locsogás a semmiről, dáriuszi vacsorák, isteni idő, dínomdánom, azúr tenger, és néha még az is előkerül, hogy miért vagy ott: a film. Hagyom, hogy a kopók megszaglásszanak a reptéren, bekvártélyozok abba a szép nagy kastélyba, aztán táncra perdülök a piros szőnyegen, amibe belevakul és belesüketül az ember, mire a lépcső tetejére ér. Ha van isten, leszoktak az Űrodüsszeia zenéjéről... 2001 óta csak találtak jobbat?!

- A Hód főszereplője egy állatbábuval próbálja pótolni a terápiát. A magánéleti áthallás olyan egyértelmű, hogy muszáj megkérdeznem: ön mivel?

- Forró fürdővel, borotválkozással, lábmasszázzsal, akupuntúrával. Nem hiszek a patikusok kutyulékaiban, nekem sose jöttek be. A gyógyszert itt kell megtalálni, belül. A lelkedben.

- Lehetett volna túljátszani és aluljátszani...

- Ez is, az is ripacskodás lett volna, tehát el kellett találnom a hiteleset. Walternek olyan mankó ez a hódbábu, mint a kisgyereknek a cumi.

- A film plakátján az a szlogen, hogy ez a hód menti meg Walter életét. Az önét kicsoda?

- A barátaim. Hál’ istennek van egynéhány, akiket semmi nem tudott lekoptatni rólam. Ha szarban vannak, ugrok. Mikor én voltam nyakig slamasztikában, ők ugrottak. Férfiak, nők, vegyesen. Mindig akkor derül ki, hogy ki az igazi barát, ha gond van.

- A legtöbb színész bevallja, hogy saját életéből merít, amikor megformálja a szerepet.

- Én nem vagyok mániás depressziós, tehát mindent összeolvastam róla. Bizonyos fokig persze mindenkinek megvannak a maga mélypontjai, hiszen az élet tele van stresszel. Ismerek olyanokat, akik olyan súlyos állapotban vannak, hogy nem tudnak felkelni az ágyból. Ebből is merítettem.

- Sosem tagadta, hogy démonokkal küszködik, és ezért egy kicsit több köze van ehhez a figurához, mint bármelyik más színésznek, aki eljátszhatta volna.

- Gondja-baja mindenkinek akad, kinek több, kinek kevesebb. Walternek több, mert eszköztelen, nem tudja kirángatni magát a saját hajánál fogva.

- És ön?

- Hogy honnan van erőm? Nem nézek se jobbra, se balra, csak csinálom. Ez a legjobb politika. Nem várok sokat a jövőtől és még kevesebbet nézek visszafelé. Működik.

- Ha igaz, hogy a színész minden szerepéből tanul valamit, mennyire hatott vissza önre Walter figurája?

- Tagadhatatlanul segített.

- És a vallás?

- Minden kultúrában mindenki imádkozik, mindegy melyik templomban. Ha baj van, csak istenhez fordulhatsz. Ezt még az ateisták is bevallják.

- Mit tanácsol azoknak, akik képtelenek lakatot tenni a szájukra?

- Hogy vágassák ki a hangszálaikat. Sajnos, nekem még ez se elég. Nincs szűrőm. Születési hiba. De aki teheti, számoljon tízig. És használja az eszét. Vagy húszig. Vagy százig.

- Csöppet sem zavarja, hogy bár színészi, rendezői, produceri teljesítményét mindenki elismeri, de magánemberként tett kijelentései, a botrányos történések miatt emberek sokasága fordult el a filmjeitől?

- Élem az életemet, mint eddig. Soha senkit nem közösítettem ki, nem is bántottam. Ez akkor is így van, ha az emberek másképp látják. Egyszer egy riporter a pofámba vágta, hogy mikor a moziban a film elején feltűnt a nevem, kitört a paláver. Mondom, érdekes, mert a legtöbbször a vége főcímben jön fel a nevem. Ezek szerint a közönség végigülte a filmet és csak akkor pfujolt?! Ha érti, mire gondolok.

- A botrányai miatt kialakult szakmai közvéleményre egy interjúban nemrég azt mondta, az se baj, ha többé nem állhat kamera elé.

- Ez nem igaz, szeretem a szakmámat. Csak másképp, mint huszonévesen. Más perspektívából és sokkal kevésbé zsigerből csinálom. Profin és hitelesen most is odateszem a magamét, de már kellő távolságtartással. És csak nagy ritkán a szívemből-lelkemből. Ami igazán izgat, a rendezés, a mesemondás a kamera mögül. Vagyis a válaszom mégis az, hogy nem halok bele, ha többé nem hívnak játszani. A pályáról nem tudnak lezavarni, tehát játékos maradok, ha tetszik, ha nem. Volt egy semmittevős időszakom, írtam egy mesekönyvet, az egyik haverom illusztrálta. Az ember mindig megtalálja a szelepet, ahol kiengedheti magából a kreatív gőzt.

- Gondolkodott már azon, mi lett volna, ha nem lett volna színész, rendező, producer?

- Szakács. Halálos komolyan. Áthívom a haverokat és szanaszét főzöm magam. 50-60 emberre, gond nélkül. Imádom. Bármit megfőzök, csak mondja.

- Legtöbbször – a Hódban különösen – olyan figurát játszik, akit fizikailag is, lelkileg is meggyötör az élet. Miért vonzódik ezekhez a szerepekhez? És miért vonzódik ehhez a témához, mint rendező és producer?

- Mert csak túlfűtött mesét érdemes elmondani. Amiből tanul az ember.

- És ez fájdalom nélkül nem megy?

- Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Ez a nagy büdös igazság. Egy film attól jó, mert valaki csávába került és megpróbál kimászni. Konfliktusa van. Majdnem beledöglik. Ha ez hiányzik, akkor nincs sztori. És nincs film se. Legalábbis nekem, mint színésznek, rendezőnek, producernek. Nincs.

Los Angeles, 2011. április