Állunk apámmal a budapesti Dózsa György úton, és az 1968-as év nyomait keressük, apám tanácstalanul nézeget körbe, néz jobbra, néz balra, de nem találja azt az esztendőt sehol. Azt mondja, eltűnt a Felvonulási térről minden, ami az ő idejében itt volt, nincs meg a neve, nincs meg a Leninszobor és elbontották a dísztribünt, ahonnét Kádár János integetett a május elsején fölvonuló népnek. Többek között apámnak, aki itt vonult el 1968. május elsején, fénykép is készült róla. A fekete-fehér fotón jól fésült, éppen húszéves fiatalember, fekete öltönyt visel, fehér inget és akkoriban divatos horgolt nyakkendőt, s ünneplőbe öltözött munkások között vonul a Dózsa György úton. Előtte egy évvel került Pestre, az Egyesült Villamosgépgyárban, az EVILL-ben dolgozott, ezért ballagott ő is ott a sorban, sőt azon a bizonyos fotón a gépgyár nevét viselő felvonulási tábla egyik tartórúdját fogta. Milyen gyors fővárosi munkáskarrier ez egy vidéki fiútól – nem csodálom, hogy pár pesti év után hazaköltözött Egerbe.

És negyvenhárom év elteltével most ott áll Budapesten, a Dózsa György úton megint, hatvanéves elmúlt, megőszült, és hiába keresi a saját lábnyomait a múlt rendszerben, nem találja már sehol. Pedig 1968. május elsején még milyen sokan menetelnek mögötte.

Ott vonul körülötte az egész családja.

Ott van az anyja, aki haláláig rajongott Horthy Miklósért, mindig azt mondta róla, hogy az egyetlen jó kiállású, derék úriember volt a magyar történelemben, nagymama személyesen is látta, ott sírt mögötte Kenderesen, amikor az orosz fronton lezuhant fiát, a kormányzóhelyettest temették. Fölvonul apám apja, akit a második magyar hadsereg közkatonájaként alig húszévesen Horthyék vitettek ki a Don-kanyarnak nevezett mészárszékre, nagyapám hazajött ugyan, de egy életre rokkant maradt.

Mellette az apám nagyapja, aki szanitéc volt ugyanabban a második hadseregben, s aki negyvenhárom januárjában tűnt el a Donnál, három gyereket hagyott magára. És fölbukkannak az ünneplő tömegben a nagybácsik, akikből nem volt sok, mert addigra kevesen maradtak, apám rokonságából többeket munkaszolgálatra vittek a második világháborúban, otthon úgy mondták, muszosok voltak, de a családban nem értették, hogy miért. A nagybácsik közül kettő katonatiszt volt, egy pedig ötvenhatos disszidens, Marseille-ben üzemeltetett szállodát és antikvitásboltot, valamilyen furcsa okból a zsidó vallást követte, pedig keresztény anyától született, aztán ott van a felvonuláson apám egyik unokatestvére, aki orvos, egy másik, aki a kései tradíciót követve katonatiszt lett, a harmadik meg nyomdai fényképész. Az anyai rokonságábólmegjelenik egy Pestre költözött úri szabó, aki Horthynak, Rákosinak és Kádárnak is varrt zakót, a felmenők közül fölvonul egy újvidéki vasúti tisztviselő a monarchiából, igazi Ferenc József-i kispolgár, „nadrágos ember” kipödört bajusszal, aztán jönnek sorban a zsellérek is, ők vannak a legtöbben, apám felmenői közt igazi alföldi földművesek és uradalmi cselédek is voltak, a dédapja olyan szegény volt, hogy tizenkilencben beállt a Vörös Hadseregbe, van róla fotó, amelyen egy réten áll, kezében pisztoly, de a családban nem értették, hogy miért.

A húszesztendős apám mögött komoly arccal vonul ez a család a Dózsa György úton.

És amikor Kádár János elé érnek, fölemelik a kezüket a zsellérek, a vasúti tisztviselők, a bakák, a katonatisztek, az úri szabók, a kispolgárok, a parasztok, a tanárok, és integetnek. Kötelességtudóan integetnek a kommunisták, a katolikusok, a reformátusok és a zsidók, egyedül csak az apám nem integet, mert ő a villamosgépgyár tábláját tartja, s különben is, a Benczúr utcában aznap reggel nyitott dzsipekben fölfegyverzett rendőröket látott, leszíjazott tányérsapkájuk volt, géppisztollyal a kezükben, emiatt apámnak nem tetszik ez a munkásfelvonulás, pedig mindezt őérte csinálta Kádár.Miat ta volt ez az egész hajcihő,mert ott, abban a múlt rendszerbéli nagy családi menetelésben ő volt az első és egyetlen proletár – aki azután olyan nyomtalanul tűnt el az utcáinkról, az országunkból és az emlékezetünkből, ahogyan lekoptak a Dózsa György útról azok a hosszú és egyenes, ártatlanul fehér színű vonalak, amelyek apám számára egykor kijelölték a kötelező vonulási irányt.