Már az élő műsor megkezdése előtt tíz perccel a tévé előtt kuporogtam, ennek ellenére éppen a napok óta feszülten várt Történelmi Aláírás Pillanatáról maradtam le – pedig kitartásom megérdemelte volna a jutalmát.

Merthogy erős lélekjelenlétre volt szükségem ahhoz, hogy legyen türelmem végighallgatni az alkotmányjogi kérdésekben Mértékadó Nemzetközi Szaktekintélynek örvendő Usztics Mátyás, Koltay Gábor és Szörényi Levente kiérlelt állásfoglalását új alaptörvényünkkel kapcsolatban.

Javamra írandó továbbá a vendégszobában elhelyezett berendezési tárgyak épségének megóvása. Mert amikor Usztics Mátyás arról értekezett, hogy az eddigi alkotmány nem volt eléggé magyar, és nem akadt szerkesztő egy sem, aki ezt a Nemzeti Ökörséget kivágta volna, hát akkor én a Nemzeti Együttműködés Rendszerének erkölcsi alapelveivel merőben ellentétes módon legszívesebben belekúrtam volna a képernyőbe egy Nem Eléggé Magyar Fotelt Állólámpával, végül az egész Hóbelevancot kidobtam volna az ablakon.

De nem tettem.

Inkább ültem a Sürgető Alkotmányozási Kényszer feszültséggel terhes levegőjében, és drukkoltam, hogy köztársasági elnökünk helyesen le tudja írni a nevét, midőn az aláírás pillanata eljő. S azon is tipródtam, hogy az Emberek Elnöke vajon egy helyben marad-e, miközben ír, vagy megindul majd felénk, ahogy szilveszterkor szokott. Mert az azért félő volt, hogy Schmitt Pál nem nyughat, és a kezében támadásra emelt golyóstollal a kamera irányába előretör.

Szóval a Nagy Pillanatra várva tűrtem, és nem, nem, nem téptem ki az összes hajamat, amikor Jegyes-Tóth Kriszta műsorvezető az alkotmányra vonatkozóan – idézem – „rövid méltatást kért” a stúdióvendégektől, Lánczi Andrástól és Tőkéczki Lászlótól.

A megszeppent riporteri kérés hatására az említett urak élőben agycsikarást kaptak, ami verbális tünetekkel járt. Lánczi András azon értetlenkedett, hogy egyesek szerint az alkotmányozás szakértelmet igényel, pedig dehogy, hiszen ahhoz – mondta – politikai erő és potencia kell. Ezt hallva a műsorvezető nem röhögte el magát, hanem ábrándosan Tőkéczki Lászlóra nézett, aki nem akart lemaradni a Ki Tud Nagyobb Ökörséget Nyilatkozni Az Alkotmányról? versenyen, és némely kritikákat elintézett egy legyintéssel, mondván: „kár is ezen vitatkozni”.

Pedig egy alaptörvény részleteiről azért csak el kellett volna vitatkozgatnunk pár évig – ahelyett, hogy Orbán Viktor dűlőre jutott Saját Magával már a parlamenti lépcsőn fölfelé menet.

Még ezután is türelmesen néztem a tévét, és vártam, mikor jön már az elnök, hogy aláírjon – az ugye nem volt kérdéses, hogy aláír, mert ha a Nemzet Miniszterelnöke sírva könyörögne hozzá, akkor Schmitt Pál még tetoválna is, rápingálná a komplett Szent Korona-tant Gyurcsány Ferenc orrára nekifutásból –, szóval kivártam az időt, a történelmit, hogy jöjjön végre az államfő, s abban a pillanatban, amikor végre megjött Ő, s megindult a szöveg felé, hát a múzeumfalu vendégszobájának ablaka alatt éktelen hangon fölnyerített egy ló.

Fölpattantam, kinéztem az ablakon, s mire visszaszaladtam a tévé elé, már alá is volt írva a Húsvéti Alkotmány, egy Mont Blanc töltőtollal megújítványozódott szegény hazánk, befejeződött a forradalom, eldurrant a Nagy Bumm, megteremtődött a világ, felpörögtek a naprendszerek, s a továbbiakban ámulva néztem, ahogyan a Fizika Törvényei szerint Schmitt Pál a saját tengelye körül egyszerre csak forogni kezd, és meg nem áll.