Győrben, ahol a „magyar Edison”, vagyis Jedlik Ányos bencés szerzetes élete legnagyobb részét töltötte, évente megrendezik a Fröccsfesztivált. A város jussa minderre nem elvitatható: Jedlik találta fel a szódavizet, még pontosabban azt a készüléket, amellyel mesterséges szénsavas víz állítható elő. Az „apparatus acidularis”-nak ráadásul Jedlik megalkotta egy kezdetleges hordozható változatát is: az első szódásüveget. A legenda szerint ezt vitte volna magával egy szüreti mulatságba, ahol a vendéglátó Fáy András, az egyik díszvendég pedig Vörösmarty Mihály volt. Hogy az ivás ne vessen túl korán véget az estének, de az este se túl korán az ivásnak, szódát freccsentettek a borba. Az új italt a baráti kompánia németesen spriccernek nevezte, amit a magyar nyelv ügyét mindig, minden tudatállapotban a szívén viselő Vörösmarty nem hagyhatott annyiban, és rögtönzött nyelvújítással fröccsre magyarította azt.

Ha valaki átböngészi a mellékelt táblázatot, láthatja, hogy a három alaptípust (kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés) képviselő bor-szóda arányon túl a legvadabb keverések és nevek bányászhatók ki a múltból vagy a romantikus múlthamisítók weboldalairól. Egy „házmester” vagy „vice” felkiáltásnak akár még ma is hasznát vehetjük a kopár, szikes, tikkadt nyári napokon, ám a távolugrás vagy a Krúdy-fröccs elnevezések inkább csak a legendagyártó lendülettel magyarázhatók.

A fröccsel kapcsolatos legmakacsabb tévhit az, hogy ami nem jó bor önmagában fogyasztva, az még jó lesz fröccsnek – és ugyanez pepitában: jó borból nem szabad fröccsöt csinálni, mert az tékozlás, szentségtörés. Az egyszerű válasz nem az a kérdésre, hogy ez úgy marhaság, ahogy van. Rossz borból természetesen nem lehet jó fröccsöt csinálni, talán még ecetet sem. Az viszont valóban igaz, hogy van olyan bor, amiből hülyeség fröccsöt készíteni, mert az adott bornak éppen azzal az értékével menetel szembe, ami miatt azt nagynak, szépnek tartjuk. Ez pedig (ebben az esetben) a koncentráció. A kifejezés nagyképűnek tetszhet, de nagyon is objektív: azt fejezi ki, hogy az illóanyagokon túl mennyi a szilárdanyag-tartalom, tehát tannin, glicerin, cukor, ásványi anyag stb. összpontosul a borban. Alacsony tőketerhelés, öreg tőkék, hosszú macerálás (héjon erjesztés) rendszerint koncentráltabb, teltebb, gazdagabb bort adnak. És éppen ezért szeretjük őket. Ezért nem érdemes hígítani ezeket a borokat, ezért volna kár belőlük fröccsöt készíteni, de nem azért, mert a fröccs a bor gyengeségének elismerése volna, afféle borászati Taigetosz. Mindebből aztán következik a megoldás is: a jó fröccsborok nem a gyengébb, hanem a kevésbé koncentrált borok. Ezek rendszerint reduktív iskolázásúak, vagyis oxigénmentes környezetben készülnek, hogyminél frissebbek, gyümölcsösebbek és illatosabbak maradjanak.

Nem az örökkévalóságnak, hanem a mai-holnapi fogyasztásra szánják őket. És van ezeknekmég egy jellegzetes tulajdonságuk, ami nagyon kell a jó fröccshöz. Ez pedig a savasság: az a szájnedvességet okozó, testet-lelket felfrissítő citrusos íz, amely nélkül a fröccs unalmas és lapos volna, mint egy német tinivígjáték.

Ennek megfelelően a következő, idehaza könnyen hozzáférhető szőlőfajták adnak igen gyakran olyan bort, amely ideális fröccsnek: az olaszrizling, az ezerjó, a szürkebarát vagy a kétezres évek üdvöskéje, a sauvignon blanc. A rozédivat farvizén felevezett az élmezőnybe két illatos, hazai fajta is: a cserszegi fűszeres és a transzvesztita Irsai Olivér. Fröccsadaptációk sikere persze érthető: aroma- és illatanyagaikban annyi a barokkos túlzás, hogy az könynyedén átüt még a szóda hígításán is.

Végül a színekről. A szép savú, könnyű fehérekről és rozékról már szóltunk. De vajon lehet-e, érdemes-e vörösből fröccsöt készíteni? Nos, itt két jó tanács igazít el minket. Az első megint a koncentrációra vonatkozik, ami rögtön meg is tizedeli a szóba jöhető vörösök táborát: ezek ugyanis rendszerint koncentráltabb borok, elsősorban a hosszabb macera miatt. De mi a helyzet a maradékkal? Nos, itt ugyanaz a szabály, mint a szexben. Minden megengedett, ami öröm forrása lehet, de másnak nem árt.