A vendégtárlat ennek megfelelően olyan, mint egy félhivatalos delegáció. Kiemeli a két ország közötti hasonlóságokat és elegánsan utal a különbségekre, hivatkozik a nemzeti adottságokra, de nem felejti a nemzetközi összetartozást. Mi mást is tehetne horvát rendezés és magyar kísérőszöveg, mint hogy az anyagból és a technikából indul ki. Fa és kő. Valamely oknál fogva ezeket az anyagokat és ezeket a megmunkálásokat tekinti sajátjának, egy kicsit érdemének minden művészet itt, Közép-Európa keleti szegletében, mintha faragni, vésni nem volna annyira természetes a kontinens más tájain, mint mifelénk.

Mintha fa és faragás nem produkálna eltérő szellemi minőségeket. Perusko Bogdanic tömbös, oszlopos darabokat formál, megfontoltan megmozgatott tönkjei mégis históriás figurákat idéznek, míg Mirko Zrinscak bravúrosan megmunkált darabjai olyanok, mint Jakovits szürrealizmusa: kézműves-alaposság kézműves fantáziával. Ellentétben a matéria alapján összekapcsolt Kuzma Kovaciccsal, aki egy kezdő teknővájó technikájával kelt brutálisan drámai Katakomba-képzeteket. Kovacic keményfából előállítja a csa nyelvjárás monumentumát. Ez egy – utánanéztem – isztriai, különleges idióma, kevesen ismerik, de hogy súlyos, hajlékony és finom mozgásokra képes, az a kékre festett, megmozgatott fekvő oszlop láttán nyilvánvaló.

Folytassuk a kővel. Ebből Horvátországban végképp nincs hiány, ámbár Gasparic Gapa a felirat szerint svéd gránittal is dolgozik. Nonfiguratív darabjai technikásak és kissé bátortalanok, mint a mi figuratív szobrászaink első darabjai ötven éve, amikor kimerészkedtek absztrakt területekre. Hiányzik belőlük az a kalandvágy, amellyel évjárattársa, a szintén hatvanéves Slavomir Drinkovic repesztett és fúrásnyomokat viselő kő Ablakát felépítette, s amely hasonlóval az Ég és föld között nagy kőrögét arannyal befestette. Drinkovic Ab ovo című összeállítása ezekhez képest jólnevelt, csupa fekete gránit és csupa konstruktivizmus. S hogy az örökéletűnek bizonyuló izmus mély nyomokat hagyott a horvátművészeten is, arról fokozatokban győz meg Petar Barisic eminens fa domborműve, bátor acélplasztikája és kreatív bronza.

Nagyobb figyelmet kapnak bizonyára a hagyományok mai értelmezői. Kazimir Hraste, aki nem átall úgy csatlakozni a konstruktivizmus üveg-acél költészetéhez, hogy provokatív barkácsgesztusokkal él. Fényes acél helyett fényes bádogot társít az üveghez, otromba szegecsekkel rögzíti az eldolgozatlan széleket, drótdarabbal függeszt fel lapokat, és ezzel a gondatlansággal többet mond el nagyívű múltról és jelenről, mintha gondosabb jótanuló volna. A szürrealizmus utódainak még könnyebb a helyzete – kivált, ha van elegendő fantázia és invenció. Bozica Dea Matasic fehér, buborékos Holdkórosokat úsztat a mennyezet alatt, Dalibor Stosic tölgyfát abroncsol körbe militáris figuraként, Matko Mijic mozgó, azonosíthatatlan és elrontott formákból komponált szép abszurditásokat, mielőtt higgadtan kiegyensúlyozott körkocka konstrukcióját megtervezte.

Ez, a pályák alakulása azonban végképp nem követhető egy ilyen kiállításon. A baráti látogatások erre nem alkalmasak. De jó produkciók, látványosak. Az utóbbit kiválóan szolgálja az az elkülönített, mégis értelmező magyar plasztikai anyag, amelyet a rendezés végtelen tapintattal és empátiával állított a vendégtárlat mellé.

Ellátásunk a környező művészeteket illetően ínséges és esetleges