Legbüszkébb mégis a fémből kovácsolt dugóhúzóira: szerinte nincs a világon még egy kovácsmester, aki ennyiféle mintájú és formájú borbontó eszközt alkotott volna,mint ő. Igaz, kovácsmesterből mifelénk eleve kevés akad ma már, de Anti hazájában még mindig népszerű ez a foglalkozás: amikor a kilencvenes évek végén eladta ottani műhelyét és nyakába vette a világot, hogy egy „bohém helyen” telepedjen le, hat kovács dolgozott a kezei alatt, s a legügyesebb vette át tőle a műhelyét. Két üllőt, két kalapácsot és az ügyfélkörből egy hosszú távon is megbízható, svéd megrendelőt „hozott” mindössze magával, amikor huszonhat évesen új otthon keresett magának, feleségének, Edának, s akkor még egyetlen lányuknak, Sannának, akihez időközben – immár a magyarországi évek alatt – a most kisiskolás Alizé érkezett.

De hogyan került épp Noszvajra az észt kovácsmester?

A történetet a gyerekkoránál kell elkezdeni: tizenkét évesen, a puiatui általános iskola tanulójaként olvasta el Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét, aminek varázslatos világa magával ragadta, s Eger nevét is emlékezetébe véste. Igaz, akkoriban a könyvek helyett jobban érdekelte a fa: nevelőapja egy helyi szakiskolában a tanműhely vezetője volt, ahová ő kisfiúként rendszeresen bejárhatott, kézbe vehette a szerszámokat, esztergálhatott, fúrhatott, faraghatott. Néhány évvel később ügyes famegmunkáló vált belőle, s tizenéves kamaszként már komoly megbízásokat kapott a helybéliektől. – Először az osztálytársaimnak faragtam írószerszámokat, aztán jöttek a virágládák, a polcok, az ilyen-olyan a kiegészítők – mondja. Az akkori Szovjetunióra – ahová Észtország is tartozott – a hiánygazdálkodás volt a leginkább jellemző, így nagy kincsnek számított egy minden géppel felszerelt műhely, ráadásul a faanyaghoz is könnyebben jutott itt hozzá, mint az átlagemberek. Nem volt kérdés, hogy az általános iskola végeztével művészeti középiskolába jelentkezik, amit aztán Tartuban faművészeti szakon elkezdett, ám végül Tallinnban, restaurátor szakon fejezett be.

– Az első évben szerelmes lettem egy lányba, és amikor szakítottunk, nem tudtam tovább abban az iskolában maradni – mondja, amiből mindjárt az is kiderül, hogy a kovácsmesternek nagy és érző szíve van. Először mindjárt a szomszédos Litvániáig, s annak fővárosáig, Vilniuszig „menekült” volna, de aztán mégis az észt Tallinn mellett döntött. Hogy a tanulmányai mellé egy kis pénzt keressen, no meg a szakmai gyakorlatot is megszerezze, elszegődött egy, az óvárosban lévő kovácsműhelybe, ahol főként finn és svéd turisták számára készítettek ajándéktárgyakat. Egyetemi felvételin gondolkodott, belső dizájnt szeretett volna tanulni, ám ekkor jött egy lehetőség: nevelőapja szülői háza, s benne a nagypapa kovácsműhelye megüresedett. Anti vett egy nagy levegőt, otthagyta Tallinnt, s leköltözött az ország nyugati felébe, a tengerparttól negyven kilométerre lévő Kilingi-Nomme faluba, hogy saját vállalkozását beindítsa.

Itt ismerkedett meg későbbi felségével, Edával, s alig húszéves volt, amikor megszületett első kislányuk, Sanna. Közben a műhelyt is fejlesztette, korszerűsítette, egyre-másra jöttek a megrendelések, olykor éjjelnappal dolgozott ő és hat alkalmazottja, hogy mindegyiket ki tudják elégíteni. – Már vadul dúlt a kapitalizmus, a farkastörvényeivel együtt: vagy te fejlődsz, vagy más, ám ez utóbbi esetben kiesel a piacról – jellemezte az akkori „pörgést”, amelyből egy idő után elege lett. Az „automatizmusok” ellen is berzenkedett: nem fogadta el, hogy az életét az határozza meg, hová született, milyen iskolákat végzett. A biztonságos környezet kiszámíthatóságot ad, ugyanakkor ellustítja és tompítja az embert: ez ellen akart tenni, amikor új országot keresett magának s családjának.

– Három hely jöhetett szóba: Csehország, Szlovákia és Magyarország: olyan helyen akartunk élni, ami nincs túl messze Észtországtól, és nincs nagyon meleg sem. Először a csehekhez indultunk el, volt egy ismerősünk, aki mutatott ott néhány házat. Az árak azonban túl magasak voltak, legalábbis a mi pénztárcánkhoz mérten – magyarázza. Szlovákián inkább csak átsuhantak – láttak szép tájakat, jó házakat, ám az embereket nem találták túl barátságosnak. Magyarországra Aggteleknél léptek be, s Mezőkövesd után rövidíteni akartak, amikor elkanyarodtak Noszvaj felé, de mivel besötétedett, egy itteni panzióban töltötték az éjszakát. – Itt találkoztunk ez első olyan magyar emberrel, aki folyékonyan beszélt angolul – mondja. Másnap körbevitte őket a faluban, s mutatott házakat. Az egyik kis parasztházba azonnal bele is szerettek: patak folyt előtte, s hatalmas udvarában bőven elfért egy kovácsműhely is. – Pénteken érkeztünk, szombaton megláttuk, hétfőn pedig már ki is fizettük –meséli, majd huncutul azért hozzáteszi: a autójának ülése alatt csempészte át a finn márkát, amiből megvette a házat.

Így lettek noszvaji lakosok, s a falu azóta befogadta őket. Igaz, korábban a mainál puritánabb életet éltek az itteniek: nem volt mindenkinek új, hitelből megvett autója, az emberek kevesebbet dolgoztak, és sokkal többet beszélgettek egymással. Anti azt mondja, a nyelvet könnyen megtanulták, elvégre a magyar is a finnugor nyelvcsaládba tartozik, akárcsak az észt. Közbevetem, hogy most új elméletek is keringenek a magyar nyelv eredetéről, mire azt feleli: a falu kocsmájában ő is hallott sok „okosságot” erről, de tény, hogy a két nyelv felépítése és grammatikája legalább kilencven százalékban hasonlít egymásra. Tapasztalatból mondhatja, hogy számára épp emiatt nem volt nehéz megtanulni magyarul.

A kovácsmesterség mellett a falusi turizmusba és a borászkodásba is belefogtak. Ez utóbbi Antinak nem volt újdonság: Észtországban tizenéves korában fekete kenyérből és vadkomlóból már sört főzött, és almából, madárberkenyéből, egresből, ribizliből bort is készített. Noszvajon saját pincéje van, ahol kézműves módszerrel készíti a borokat. Földet – mivel észt állampolgár – nem vásárolhat, de a környékbeli gazdáktól minden évben vesz annyi szőlőt, hogy egyedi kékfrankosát, cabernet sauvignonját, cuvée-jét elkészítse. Felesége – aki eredeti szakmájában, kertészmérnökként nem tudott elhelyezkedni a környéken – a konyhaművészetben találta meg új hivatását: falusi vendégasztalokat rendeznek, ahol a háziasszony az észt és a magyar konyha remekeit főzi, s mindkét nemzet klasszikus ízeit a saját receptjeivel is kiegészíti. A vendégekkel vacsora közben jól elbeszélgetnek a házigazdák, a kovácsműhelyben pedig mindenki kipróbálhatja az üllőt és a kalapácsot, aztán, ha még van kedvük, a borospincében folytatják az eszmecserét. Egy-egy alkalommal mindig csak egy társaságot fogadnak, náluk nincs „nyitvatartási idő”: mindenki addig marad, amíg jól érzi magát.

Szívvel csinálják ezt is. Hatalmassal, mint amilyen egy kovácsmesternek van.

ANTIK ANTI (ANTI ANTIK)

Az észtországi Tahtvere járásban, Ahia faluban született, 1971. december 19-én.

Kalandos gyerekkora egy részét a nagymamájánál töltötte, s már zsenge ifjúságától kezdve fúrt, faragott, élvezte, hogy két kezének munkájával új világot teremt. Tizenhárom évvel ezelőtt költözött családjával Noszvajra: ma is észt állampolgárok, de mindkét nemzet gasztronómiájában, kultúrájában otthonosan mozognak. Kertészmérnök feleségével és két lányával Antik Anti gyakran pattan biciklire, hogy bebarangolják a környékbeli dombokat vagy épp a Bükk magasabb kaptatóit, lejtőit. Életüket a természetesség és a nyitottság jellemzi: otthonuk akár egy mézeskalács házikó, udvarukban most épp kemence készül, ahol vendégeikkel és barátaikkal együtt kedvükre süthetnek majd.