Legyünk inkább Svejkek!
Huszonöt éves a zenekar, az imént jelent meg a tizenharmadik lemez, a Bocs, megölhetlek? Készült számvetés, korszakfelosztás?
A körülmények diktálták, hogy korszakok legyenek a Tudósok zenekar életében. Az első időszak azzal kezdődött, hogy 1986-ban leszereltem a Jugoszláv Néphadsereg kötelékéből, s bár azelőtt valamennyire még optimista, naiv ember voltam, azután már kevésbé. A kortárs rock-, illetve dzsesszzenéket hallgatva arra az elhatározásra jutottam, hogy egy olyan radikális, eddig nem látott formációt kell létrehoznom, amely megpróbál választ adni arra a nagyon durva és nagyon furcsa világra, amiben éltünk. Ez az első periódus 1986-tól 1991-ig tartott újvidéki művészekkel, ahol sosem a zenei tudás vagy egyfajta stiláris elkötelezettség volt a meghatározó, hanem az egyéniség. Öt nagyon súlyos figurát hoztam össze. 1991-ben átkényszerültem Magyarországra, ahová egyszerűen azért jöttem, hogy ne kelljen másokat gyilkolnom. Magyarország barátságos és közeli, új hazának tűnt, s úgy reméltem, ha a háború befejeződik, visszaköltözhetek.
Végül azonban itt maradt.
Igen, ’92-ben már itt alakítottam újra a zenekart új emberekkel, az alapfelállás tagjai ugyanis nem tudtak felutazni, mert le volt zárva a határ. Így Dóra Attila és Walter Hollinetz szaxofonistákkal kezdtem dolgozni, majd a trió Kovács Bence gitárossal és más zenészekkel bővült. 1992 nyarán Budapestre költözött Bada Dada is, így az egyik alapító taggal, régi harcostárssal új értelmezést kapott a zenekar. Mindez a ’96-os Szigeten adott koncertünkig tartott, amikor viszont Bada teljesen kezelhetetlenné, kiszámíthatatlanná vált. Ekkor ismét új felállásban folytattuk, s megnyílt előttünk a Nyugat, új kontextusba került a zenekar. Komoly koncerttermekben éppúgy játszottunk, mint foglalt házakban vagy szakszervezeti tüntetéseken. Magyarországon ekkoriban viszonylag kevés koncertet adtunk. Most megint újrafogalmazta magát a Tudósok zenekar, s itthon szeretne minél többet játszani, azért is, mert szerintem fontos tradíciót képvisel. Hiszen a mai magyar undergroundban kevés olyan szereplő van, aki hű módon vinné tovább az egykori habitust, szellemet, szabadságot és személyes hangvételt. A Tudósok a mai napig a Bizottság és más hasonló eklektikus zenekarok hangvételét és kreatív hozzáállását hozza a maga módján.
A festés, a zene és az írás milyen balanszban van önnél? Írónak zenész, zenésznek író?
Sajnos, igen. De azt gondolom, akkora ajándék, hogy egyszer ebben, máskor abban, megint máskor amabban a műfajban nyilvánulhatok meg, hogy egyszerűen nem tudok erről lemondani. Ha csak az egyiket kellene kihasítani magamból, belehalnék. Egyébként meg az ember: egy. Ugyanarról a tőről fakad minden. Annyira különböző világok ezek, hogy senkit sem kellene arra sarkallni, hogy csak az egyikre szorítkozzon. Ahogy feLugossy Laca mondja: éljen a világűr és táguljon!
Hogy kerül Szanyi Tibor Basquiat műtermébe? Hát Orbán Viktor Jackson Pollockéba?
A kiállítás darabjain szereplő politikusokat nem érzelmi szinten kezelem, hanem arcvonásaikat, karakterüket, habitusukat korlenyomatként, ornamentumként, az idő jeleként, a hely szellemének megnyilvánulásaként. Engem az izgat, hogy pszichoszociális értelemben véve ők a divatdiktátorai egy-egy kornak, hiszen őbennük látjuk, akár egy kifutón, az adott korszak jellemzőit, vágyaink és álmaink megtestesítőit. S azért ágyaztam őket művészettörténeti kontextusba, mivel mi itt, Kelet-Európában nem tudunk felzárkózni, bekapcsolódni a nyugati művészettörténetbe. Végre a mi kelet-európai politikusaink, rocksztárjaink vagy szentjeink is berepültek a nyugat-európai és amerikai műtermekbe, s ott képviselnek minket, nemcsak a brüsszeli padsorokban megtűrt büdössajtokként. Vajon Andy Warhol miért csak Maóról vagy Marilynről festett portrét, s Boross Péterről pedig nem? Nos, én pótoltam ezt a hiányt.
Nem tudott nem feltűnni, hogy Kádárról két portrét is kiállított: egyszer egy ateista, egyszer pedig egy hívő műtermében látjuk őt...
Kádár nemcsak mint politikus volt fontos, hanem egyfajta celebként is, így engem a korunkra kifejtett hatása érdekel. Ennek a kornak a nyomait ma is magunkon viseljük. Hogy én menynyire, az kérdés, de a közösség, amelyben élünk, alapvetően kádári mentalitással van dizájnolva.
Ez mit jelent?
Azt, hogy az emberek az újonnan megtalált hőseikben is egyfajta posztkádári ideált próbálnak megteremteni. Ma egy amerikanizált vagy európaizált Kádárt képzel az ember mostani vagy jövőbeni vezetőjének. Szerintem ma a művésznek közgyógyászati szerepe is van. Én ezúton próbálom feldolgozhatóvá tenni azokat a traumákat, amelyek nyomasztanak minket. A Szörnyű kedvenceim sorozat egyszerre próbálja meg feldolgozhatóvá tenni Gömböst, Rákosit, Kádárt és mondjuk Deutsch Tamást, azt sugallva, hogy ebben a halálra polarizált közéletben legyünk inkább Svejkek, akik egyfajta örömmel, bájjal, távolságtartással, vagyis egyfajta „rezervával” viszonyulnak hozzájuk. Szerintem ez a hozzáállás sokat tud tenni azért, hogy ne bomoljon fel annyi család, ne szűnjenek meg barátságok, s ne menjen tönkre az egész ország a gyűlölet jegyében.
