Ezt a rímet álmodtam

2011-04-26 kritika lemez zene

Komolyan beszélek. Felébredtem reggel, és ez jutott eszembe: Charlie, szívem, / carpe diem. Tekintve, hogy költő nem vagyok, igazán nincs semmi okom rímekkel álmodni, így a magyarázat csak a zene lehet, amit elalvás előtt hallgattam. Hegedűmuzsika, nem is a legrosszabb fajtából, bonyodalmas vonórángatások, acélosan megpendített pizzicatók. Charlie Siem játszik, az új csillag. Kicsit túlságosan is csillog, nagy körülötte a felhajtás, arcképe köszön vissza a világ legelegánsabb boltjainak kirakataiból, Vogue-modell és reklámarc. Közben meg igazi laza fiú, atlétatrikóban és rózsaszín tornanadrágban játszik a havannai utcagyerekeknek, akik brékelnek a klasszikára. A trikóból kilógó karok intenzív súlyzóhasználatra utalnak, amiről én azt hittem, a hegedűsöknek szigorúan tilos, mert a vaskos izomrostok merevek, nehézkesek. Más felvételen a Monti-csárdást húzza egy kétbalkezes gitárossal, vagy Michael Jacksont nyúzza, a szellem emberéhez nem méltó otthonossággal.

Az élet szinte minden területén előny a testi szépség, de a komolyzene kivétel. Nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha a zenei zsenik átlagos külsejűek, szelíden szürkék, akiknél a lelki gazdagság nem váltódik testi aprópénzre. Egy jóképű legénynek tízszer olyan jól kell hegedülnie, mint bandzsa, pöfeteg kartársainak ahhoz, hogy nyugodt lélekkel tudomásul vegyük: a siker oka nem a bájos arc és a daliás termet, hanem a valóságos teljesítmény. Siemmel talán csak ennyi a baj: tízszer olyan jól nem hegedül, mint a társak.

Hanem azért jól hegedül. Virtuóz darabokat játszik az új lemezen, és aki ilyen feszesen pengeti meg a húrokat Bazzini Manók tánca című száguldó darabjában, az nem lógta el az órákat, és nem arra játszik, hogy tőle ennyi is elég lesz. Az elv hasonló, mint amit a Heifetz-tanítványok és -unokatanítványok vallottak: a virtuozitás nemcsak valami járulékos elem a hegedű művészetében, hanem a lényeg, egy Wieniawski- vagy Paganini-darabban nem az a szenzáció, hogy mennyire nehéz előadni, hanem az előadás nehézsége adja a darab súlyát. Amit ennyire nehéz elhegedülni, az nem lehet üres, felszínes –és ha Heifetz vagy legjobb követői játszanak, akkor ez igaz is. Charlie Siem egy teljes lemezt nem bír ki, ami öt percig szórakoztató, az egy órán át hol unalmas, hol egyszerűen idegtépő.

Talán fájdalmasabb lenne a jelenség, ha egy lemez ma ugyanazt jelentené, mint mondjuk Siem mestere, Shlomo Mintz idejében. Amikor Mintz indult, a CD volt a művész üzenete mának és utókornak, itt vagyok, és ha már vagyok, kőbe vésem azt, amit tudok a művel kapcsolatosan. A mai CD egyre kevésbé akar utolsó szó, végső megoldás lenni. Csupán egy formája a megmutatkozásnak, a befogadó számára lehetőség, hogy valamit hazavigyen magával Charlie Siemből. Mint egy fénykép a Colosseumról. Nem az igazi. Nincs is sok értelme elkészíteni, amikor profi fotósok sokmilliós felszereléssel hetekig várják azt a tökéletes pillanatot, amikor elkészíthetik a maguk változatát. Mégis mindenki kattogtatja a gépet, emelgeti a telefont a zsebre tehető Rómáért.

Van most egy zsebre tehető Charlie Siem-lehetőség – jobb, ha van, mint ha nincs.