Fél órával később, miután beadták Podtyagin útlevelét, átmentek egy másik asztalhoz, ott is sor állt, tolongtak, valakinek büdös volt a szája, és végül pár márkáért kaptak egy sárga papírlapot, amelyen ott díszelgett a mágikus pecsét, írja Vladimir Nabokov, aki épp az ilyenektől nagy író: ahogy oda tudja tenni azt a büdös szájat ebbe a felsorolásba. Sor van, tolongnak, útlevélért tülekednek az emberek, és ezt a reménytelenül reménykedő kavargást mindennél jobban érzékelteti a valakiből áradó nehéz szájszag. Olyasféle bravúr ez, mint a Luzsinvédelem jelenete, ahol az anya azért jön rá, hogy az apa megcsalja, mert ebédnél a férfi és a nő unokahúga azt játsszák, hogy kenyérmorzsákat dobigálnak egymás szájába. Így aztán lehet is, nem is érteni, mi lehetett a kifogása Nabokovnak a pszichoanalízis ellen. Hiszen ez a két epizód, amit felidéztem, teljesen olyan, hogy Freud mind a tíz ujját megnyalná az olvastukon. Másfelől azonban minek a pszichoanalízis, minek a hosszú tanulmányok, minek a komplexusok, ha holmi kenyérmorzsákkal mindezt érzékeltetni lehet? „A fájdalomig érzelmes viszony fűz első könyvemhez” –idézi a fedőlapon az Európa az író vallomását, és döbbenten kapjuk fel a fejünket: ez a mondat csakugyan attól az embertől származik, aki az angol kiadásban írt előszóban is a pszichológusokkal („a bécsi delegáció tagjaival”) hadakozik?!

A művészet ismét bonyolult. Mert maga ez a regény, a Másenyka is egy ellentmondás megírása. Másenyka az elbeszélő első nagy szerelme, akit a sors ismét Ganyin emlékezetébe idéz: kiderül, a lány Alfjorov izgatottan várt felesége. Ganyin is, Alfjorov is egy berlini panzióban lakik, egészen véletlenül és az előbbi ellenére kerülnek közel egymáshoz és egyszercsak Másenyka is felbukkan.

De csak emlékként! Ha a kezdetben említett epizódokat centrifugálisaknak nevezhetnénk, olyanoknak, amelyek távol esnek a központtól, akkor ez lenne a Másenyka centripetális bravúrja: maga a címszereplő nem jelenik meg, csak Alfjorov unalmas frázisaiban és Ganyin kamaszos emlékeiben. Ez a nyelv és az emberi élet egyik csodája: akiről beszélünk, az annak ellenére megjelenik valamiképpen, hogy fizikai valójában nincsen jelen, esetleg már egyáltalán nincs többé. Sorjáznak az emlékek, íródik a kalandos hamvasság, és az olvasó egyre jobban felcsigázva várja, hogy Másenyka megjelenjen, az elbeszélés jelenében találkozzon vele Ganyin. A találkozás azonban nem történik meg: Ganyin, aki az egész könyvben a lányt várta, hirtelen belátja, hogy az a történet nagyon szép volt, de kár megpróbálkozni a felmelegítésével. A közelben egy házat építenek: „Ahogy fölnézett az éteri égen a tető csontvázára, Ganyin könyörtelen világossággal rádöbbent, hogy viszonya Másenykával egyszer és mindenkorra véget ért.” Ez is bravúr, és most ne használjuk a fizika terminus technicusait: a párhuzam a tető váza és a szerelem vége között, ez is egy nagy író szemének, agyának, kezének, nem tudom, mijének köszönhető. Mi pedig ezt a nagy írót, legalábbis itt, ebben a könyvben, a fordítónak, Hetényi Zsuzsának köszönhetjük. A magyar szöveg gördülékeny, választékos és olvasmányos, könnyű, de nem felületes, képszerű, de nem kerti törpés. Inkább fájdalmas, mint érzelmes.