A nagyobb érdeklődés a Picasso Párizsban 1900–1907 című amszterdami kiállítást kíséri. Érthető a kíváncsiság, mert Picasso ebben az időszakban válik ismeretlen kezdőből nagyhatású művészi nyelvújítóvá. Igaz, tizenkilenc évesen azért érkezett a századfordulón Párizsba, mert a világkiállítás spanyol pavilonjában kiállították Az utolsó pillanatok című festményét, de a festők városában amúgy a kutya sem ismerte a nevét. Aztán a következő évben visszatért, hogy közelről tanulmányozhassa Toulouse-Lautrec, Cézanne, Gauguin és Van Gogh munkáit, és stílusukban maga is megfesse Párizst, a Montmartre részleteit. Barátjának és szobatársának, Carlos Casagemasnak az öngyilkossága löki a kék korszakába, amikor gyásszal telítve szemléli a világot, s keres e hangulathoz modelleket, például a Saint Lazare börtön prostituált lakóját. Portréja az amszterdami kurátorokat Rodin egyik megtört nőalakot ábrázoló szobrára emlékeztette, amelyet a festmény közelében el is helyeztek.

Négy évvel első érkezése után Picasso átteszi székhelyét Párizsba, ekkor már művészi körökben forog, műtermébe pedig új színek költöznek. Költők, írók látogatják, és feltűnnek a cirkuszi, vásári mutatványosok, akik a társdalom peremén élnek, ami a szimbolista Picassónak új témát és színt ad, a rózsaszínt, azaz új korszakának nevét.

A rendezők itt egy kitérőre invitálják a nézősereget. A közeli holland tájakra, ahol Picasso 1905-ben járt. A három holland lány című alkotása különös darabja a tárlatnak: a sok törékeny montmartre-i modell után a gárdista termetű, népviseletbe öltözött hölgyek mintha ügyet sem vetnének rá, hogy aki megörökíti őket, éppen megint új utakat keres. Mert egy évvel később már az afrikai ábrázolásbanmerül el. A kiállítás végén az Akt feltartott kézzel pedig már az elvont kifejezésmóddal kísérletező Picassót vetíti elénk.

A nyolc legmagasabb áron eladott Picasso-műből hat ebből az első hétéves korszakból származik, így a tárlat nagyon jól illik Van Gogh életműve mellé. Ám a hatások és ellenhatások bemutatásából a rendezők kihagyták Henri Matisse-t, a kortársat és barátot, aki Picasso feltűnésekor már az avantgárd elismert vezetője volt. Egyben a másik pólus: a valóság kötelékéből szakította ki a színeket – míg a spanyol a kék korszakában éppen a színeket vetette alá a formáknak és vonalaknak.

Amszterdamban Picassóról készült óriási fotók vezetik be a publikumot a festmények szentélyébe, s a legtöbb képet róla talán Brassai publikálta, aki megfigyelőként feltűnik Le Cateau-Cambrésisben is, hogy a „vad” Matisse-t bemutassa alkotás közben. Ám az igazi szenzáció most a Rodin-rajzokból szervezett tárlat. A párizsi Rodin Múzeumban őrzött és közszemlére nemigen tett hétezer rajzból hatvanhetet válogatott ki a gyűjteményt négyéves munkával feldolgozó Nadine Lehni, aki a női aktok közül néhányat egy elkülönített részbe helyezett, hogy ártatlan szemek ne vetülhessenek az itt kitárulkozó kéjre. Imádott rajzolni Rodin, s élete utolsó húsz évében különösen termékenynek bizonyult. A mester úgy rajzolt, hogy közben le sem vette szemét a modellről, a papírra rá sem nézett. A pillanat megragadását fontosabbnak tartotta a vonalak épségénél, ívénél. Műelemzésnek ez a magyarázat elmegy. A képekről meg úgyis mindenki azt gondol, amit akar.

Picasso Margot-ja 1901-ben készült, Párizsban