Ha már az ember elegendő szirtet, völgyet, élővizet látott, megtelik velük, többé nem olyan fogékony a további természetszeletek befogadására? Avagy (tovább) romlott köröttem a világ, s egyre kevesebb darabja maradt, amelyben ne fedeznék föl bántó részleteket? Azért ha rászánnám magam, s megnézném egyszer a Kilimandzsáró porcukor süvegét, az Amazonas dekoltázsát, a tengerpartot a columbiai Baranquillánál, a tajgák végtelen árvaságát, satöbbi, vélhetőleg elvarázsolódnék.

Minden példa árulkodó. Azt, hogy miért épp ezek jutnak eszembe kapásból, írók nevével indokolhatom. Olyanokéval, akik számomra szinte egész földrészeket fémjeleznek. Tájaikat éppúgy szeretem vagy gyűlölöm (néha egyszerre), ahogyan ők. Ahány táj, annyi író, és viszont.

Sajátságos, hogy a szóban forgó területek olykor kevésbé vannak oda króniká saikért. Macondóban nem rajonganak Gabriel García Márquezért, pedig a település nevét GGM leghíresebb regénye nyomán kapta. A megírt táj lakói olykor magukra ismernek, és nem örülnek, olykor nem, s akkor sem örülnek. A helyszín nehezebben adja oda magát, mint némely nő, ám néha szintúgy haragszik arra, aki átölelte.

Az idő az ily sebeket is begyógyítja. Többé-kevésbé. Midőn a bűnbe esett szerző már képes arra, hogy hasznot hajtson falujának (megyéjének, országának), az árfolyama emelkedhet, egészen addig míg végül országos szimbólummá nemesedik. Ennek legbiztosabb jele, ha adott városban módszeresen szinte mindent róla neveznek el, utcától szállodáig.

Ilyen alapon állapítja meg a feledhetetlen Jorge Luis Borges (aki sosem remélte, hogy eme sorsra jut, s mégis): minden nép kiválasztmagának egy írót, aki az egész világon képviseli. Ám ezek a fémjel-írók általában kevéssé jellemzőek országukra. Anglia védjegye vitathatatlanul Shakespeare, noha az ő irálya inkább a szertelen áradás, mint a szűkszavú visszafogottság, mellyel az angolokat szokás körvonalazni. (Példamondat: „Attól tartok, beborul.”) Németország vezérlő csillaga Goethe, pedig ő nem katonás, nem pedáns, és a haza ügyei alig foglalkoztatják. Franciaország írójelképe Victor Hugo, noha az ő tűzforrósága ésmonumentális díszletei szinte idegenek a franciák hideg játékosságától. Az olaszok szimbóluma Dante, ámbár a pokol bugyrainak látomása távol áll a talján dalra fakadós alaphangtól. A spanyoloké Cervantes, pedig ő túl humoros és toleráns a zord hispán szellemhez képest, arrafelé szinte minden szerelmes versben fölbukkan a halál, a közgondolatok hátterében fölsejlik az inkvizíció árnya.

E sorozat végén el kell jutnunk Magyarországra. Ki ami zászlónk? Petőfi, ugyebár. Pedig ránk aligha jellemző az ő könnyedsége, kamaszos humora, bátorságnak tekinthető hebehurgyasága. Talán csak egy törpe kisebbség akar elesni közülünk a harcmezőn, s még ritkább az olyan magyar férfitárs, aki özvegye fátylát kéri sírjára sötét lobogóul. Valljuk be, mi sokkal inkább hasonlítunk Móricz Zsigára, javíthatatlan tervszövögetők volnánk, pénzéhesek és -szórók. Mellesleg túlsúlyosak is.

Petőfi ségünk régóta átment az európai köztudatba. Az egyik nagy mesemondó Grimm, a Jakob, kijelentette: a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése lehetővé tenné, hogy a matematika nyelve legyen. A Grimmek Petőfi Sándort a világirodalom öt legnagyobb egyénisége közé sorolták, Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe mellé. Azért ez melengetheti a keblünket, akkor is, ha mi kevéssé ütünk Sándorra.

Nem olyan fémjelet választunk, amilyenek vagyunk, hanem amilyenek lenni szeretnénk. Ezen az alapon Petőfi úgy kell az elpuhult (és elöregedett) magyar lakosságnak, mint egy falat kenyér.

A legalább Petőfinek szép Alföldet a költő szemeivel én is csodálatosnak, végtelennek és kiszámíthatatlannak látom. Autóm ablakából sivárnak és elhanyagoltnak. Ott felnövekedettől hallom, arrafelé nem lehet szánkózni, csak húzgálhatták egymást gyerekkorában, csekély lelkesedéssel. Ma délelőtt meredek domboldalon sétáltunk a fiaimmal. Virító tájban. Már csak az a kérdés, hol lehetne olvasni róla.