Tiszteletkörök
A tánctörténetben új korszakot nyitó, fölforgató erejű Ballets Russes húsz évig létezett, és a démoni alapító atya halálával, 1929-ben szűnt meg. 2009-ben, a londoni Sadler’s Wells Gyagilev-estjén (In The Spirit of Diaghilev) négy tánckomponista (Sidi Larbi Cherkaoui, Javier de Frutos, Russell Maliphant, Wayne McGregor) emlékezett a fönti mottóval az együttesre, valamint annak 1909–1912-ig tagjára, főnixmadárikonjára, Gyagilev múzsájára, végzetes szerelmére, Vaclav Nizsinszkijre (1890–1950).
Russell Maliphant tizenöt perces szólót készített a centenáriumra, Daniel Proietto mesteri előadásában, Andy Cowton és Erik Satie zenéjére; míg a Trafóban az AfterLight tavalyi, második változatátmutatták be. A két táncosnővel kibővült (Silvina Cortes, Olga Cobos), egyórás darab kétségtelenül meghökkentő – leginkább az ásatag szépelgéssel elegy akadémikus unalom okán. A stréber rekonstrukcióféleségre a lengyel fenoménról készült fotográfiák és Nizsinszkij absztrakt-geometrikus alkotásai gyakoroltak ihletet. Az opus kezdetén és legvégén Proietto szűkülő-táguló fénykörben forog, lassan, majd egyre sebesebben, mint egy dervis. Éteri, feminin mozdulatai, fej- és kartartása, álomittas gesztusai „a tánc istené”-t igyekeznek megidézni, a Seherezádéban és A rózsa lelkében. A hatásos monotánc a rögeszmés ismétlődésre épül. Az élete felét, azaz harminc esztendőt zárt intézetben, szanatóriumban töltő, skizofrén Nizsinszkij ceruza- és pasztellkréta rajzainak, gouache-festményeinek ugyanis a kör a visszatérő eleme. A Vaclav Nizsinszkij – Ugrás a tébolyba tanulmánykötet szerzőjét, dr. Peter Ostwald pszichiáterprofesszort citálva: „… a makacsul visszatérő körformákat kísérletként értelmezhetjük, hogy a művész megvédje személyisége egyensúlyát és épségét a létét fenyegető felbomlás veszélyétől”. Emellett a balett-táncos-koreográfus, „Isten bohóca” négy hét alatt, 1919-ben írt krízisnaplója, az elme elsötétülésének stációit rögzítő Füzetek (Az érzés) is nagyjából tizenkét, repetitív motívum szánalmas mantrázása.
A prüdériába hajló modorosság steril jellege a trióknál és a férfi-női duóknál kivált föltűnő. Proietto és a táncosnők sivár etűdje nyilvánvaló utalás Nizsinszkij 1912-es Egy faun délutánjára, amely dévaj erotikája miatt keltett zajos botrányt. Ám a fehér neglizsében hempergő, finomkodó-pipiskedő fehérnépek és a társaságukban toporgó, kendőt lengető, félmeztelen fiatalember siralmasan áporodott benyomást kelt. A gardedámnak tetsző Proietto nemtelen, aszexuális. Ez kínos félreértés, részint, mivel a delejes érzékiségű, bár korántsem maszkulin Nizsinszkijjel „új, egzotikus, macskaszerű, tündéri lény jelent meg a színen, aki teljesen elhomályosította a férfiasság tradicionális, tisztesen jámbor és közönséges fogalmát” – így a titán kedvenc partnere, Tamara Karszavina prímabalerina.
A búbánatos hommage à Nizsinszkij megkapó, vetített videója (pl. az előadók lába alatt futó, márvány hatású animáció) ordító diszharmóniát képez az avíttmozgásanyaggal. A kulturáltra hangolt AfterLightban csírájában sem fedezhető föl a nagyság, a tragikum, az Orosz Balett kockázathajszoló, pionír szellemisége, buja képzeletgazdagsága, eleven szenvedélye. Az egész akár egy udvaronc kényszeres hajbókolása.
