„Nem biztos, hogy a hix bozont megtaláljuk” – jön ki a hang a dobozból, és ami azt illeti, magunk sem vagyunk egészen biztosak abban, hogy meglesz valamikor az a bozon. Igaz, mindenekelőtt azt lenne jó tudni, mi is az; eszik-e vagy isszák, esetleg elmászik-e, ha nem figyelünk rá.

Főként mert nem is hix bozonnak hívják, mint azt hallás után jól papírra véstük, hanem – némi kutatás csodákra képes – Higgs-bozonnak, amelyet erősen keresnek azóta, hogy Peter Higgs angol fizikus 1960-ban megjósolta létezését. A témában könyveket is írtak, egyebekben pedig csak annyit mondanánk, hogy a többek között isteni részecskének nevezett bozonnak tömege is van – már ha tényleg létezik, ugye –, mindazonáltal nem kisebb 117 GeV-nál, legalábbis a vonatkozó elmélet ellentmondásossá válik 251 GeV tömeg fölött.

Most pihenjünk egy picit.

És akkor folytassuk.

A Mindentudás Egyeteme 2.0 kerekasztal-beszélgetéseinekegyikét nézzük; önmagában véve már az is nagy szám, hogy újra fut ilyen műsor az MTV-ben; az meg pláne, hogy mink is odatapadunk a képernyőre ennél a fizikaizénél. Érteni, persze, annyira nem értünk belőle sokat, és mégis: túl azon, hogy az alapos fölcsigázás miatt rögvest utánanézünk a jó Higgs munkásságának, kisvártatva már az elővezetett kérdés feltárásával járó hümmögésen kapjuk magunkat. És akkor még arról egy szó sem esett, hogy – jé, hányféle előadás! – a földkéregben előforduló ásványi nyersanyagok miért nélkülözhetetlenek a lét fenntartásához, illetve hogy az arany gyakran speciel kvarctelérekhez kötött... Viszont azt most már az információt tudatosan befogadó állampolgárok magabiztosságával állíthatjuk, hogy ennyi ismeret birtokában igenis fel kell ismernünk a terepen azokat az indikációkat, amelyek az adott nyersanyag jelenlétére utalnak!

Olykor kell az agynak földolgozásra némi részecskefizika-kutatásba ojtott tűnődés, no meg hogy azt mondják nekünk: nanométerszemcseméret-tartomány. Kivált ha az életünket átfogó tudományágak gyakorlati hasznáról is képet kapunk: ez nekünk jó, ettől csak többek lehetünk, ráadásul láthatunk hihetetlen koponyákat, akikről, sajnos, elvileg azt se tudjuk, hogy léteznek. És igen, a szerkezeti mélységek a mindennapjainkra is hatással vannak, csak azt mi annyira nem fogjuk föl, hanem megyünk bele a vakvilágba; bennhagyjuk a mobiltöltőt a konnektorban, folyatjuk a vizet fogmosás közben, és még csak fogalmunk sincs, Higgs úr miként érzett rá a bozonra.

Íme, a tévén kapott bizonyság: lehet ilyesmiket is jó hatásfokon közvetíteni a széles lakosságnak. A volt köztársasági elnök Mádl Feri bá-tól kezdve a szimpatikus műbútorasztaloson át a virgonc diáklányig megannyi honfitárs figyeli az előadásokat a helyszínen átszellemülten, miként – jó, feltehetően egy-egy obligát Alekosz–Évi-pogó között – a témákhoz kapcsolódó, Lévai Balázs által vezetett asztali diskurzusokra is bizonyára számosan fókuszálnak a képernyő előtt papucsban, ropival a kézben. S még csak az elénk táruló látvány sem afféle hángérien sztájl – az előadóterem, a stúdió egyaránt pöpec –, amitől még azt is megbocsátjuk az okosoknak, hogy a kétezres évek közepén leállították a sikeres adássorozatot.

És most utánanézünk, mi a helyzet a mélyfúrásos kutatásokkal.