Aki megnyugtatta Harold Pintert

2011-04-22

egyetért azzal Lévai Balázs, hogy „Punks are not dead”, bár a punkkorszaka meglehetősen rövid volt. A Nol-Presszóban azt is kérdeztük a riportertől, mit tart viszonyítási pontnak a közéletben, mire jó az autogram, és mi kéne ahhoz, hogy világgá menjen. ez átható a videóban. Aki arra kíváncsi, mi maradt ki belőle, itt olvashatja el.

Nol-Presszó: Dob vagy a basszus?

Lévai Balázs: Nekem a basszus, van is otthon basszusgitárom. Meg néha vissza szoktam élni zenész barátaim türelmével, és felkéredzkedem egy-egy nagyobb színpadra, általában fesztiválokon. De azért ez egy másik pálya, komolyan kellene vele foglalkoznom. Teljesen autodidakta módon tanultam: az osztályunk zenekarában kinéztemmagamnak a basszusgitárosposztot úgy, hogy életemben nem volt hangszer a kezemben. Aztán karácsonyra kértem egyet, és amikor a gitáros kilépett a zenekarból, azonnal bejelentkeztem. Bekerültem, és szép lassanmegtanultam.Mondjuk azt: kedves amatőr lettem, aki egy-egy dal erejéig elhiszi, hogy profi.

Nol-Presszó: Kinek van irodalmi igényű dalszövege?

Lévai Balázs: Ez a pontos megfogalmazás: irodalmi igényű. Alkalmazott műfaj, a dalszövegek azért születnek, hogy elénekeljék őket. Elsőként Bereményi Géza jutott eszembe, nemrég hallgattam meg tőle újra – azaz Cseh Tamástól – a Levél nővéremnek című albumot. Elképesztő, ahogy néhány dalfoszlányba évtizedeket belesűrít: „Apa kalapját fejembe nyomva megyek, egy telken átvágva a megálló felé veled”… Lovasi Andrásnak, Kiss Tibinek, Ákosnak és Bérczesi Róbertnek a Hiperkarmából is irodalmi igényűek a dalszövegei. De nem szabad elfelejteni, hogy ezek azért hullámzanak, vannak jobbak és gyengébb minőségűek. Hogy melyek a fontosak, lehet, hogy csak 10-20 év múlva tűnnek ki az életműből.

Nol-Presszó: Mivel nyugtatod az alanyt, ha izgul a felvételnél, például: mit mondtál Harold Pinter drámaírónak?

Lévai Balázs: Nagyon tanulságos élményem volt. Egyrészt, lám egy híres ember, profi szereplő – író színész, politikai rendezvények szónoka – milyen ideges lett egy látszólag hétköznapi helyzettől. Másrészt, átlátni, mi a te felelősséged kérdezőként. Mikor Kőrösi András operatőr barátom a fülembe súgta, hogy nagyon izzad, technikai okokra hivatkozva leállítottam a felvételt. Azt javasoltam, hogy Pinter esetleg törölje meg a homlokát, mert erősen csillog az izzadságtól. Meg persze elmondtam, amit úgyis tudott: bármit megismételhet, bármikor újrakezdheti a mondatot. Az első öttíz perc után feloldódott.

Nol-Presszó: Volt, aki nemet mondott?

Lévai Balázs: Mint annyi minden az életben, ez is az időzítésről szólt, kinek hogy férünk bele az életébe. Akadt, akinél több évbe telt, mire becserkésztük, például Bret Easton Ellist vagy Philip Rothot. Milan Kundera 25 éve nem adott televíziós interjút, nekünk sem. Nick Hornbynak meg eléggé hisztis periódusa volt. A legnagyobb írók amúgy ügynökkel dolgoznak, és a szálak sokszor összeértek, így a korábbi munka egyfajta referenciaként szolgált. V. S. Naipaulnál, aki Kertész Imre előtt egy évvel kapott Nobel-díjat, a felesége közölte, a férje nagyon beteg, csak rövid interjú lehet, ráadásul nem szereti a riportereket. Sőt ha rossz lesz az első kérdésem, feláll és kimegy. Próbáltam felvenni a helyzetnek megfelelően az okos keletközép-európai újságíró látszatát, de szerencsére egyáltalán nem volt vérszomjas. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a felesége állította le egy órával később.

Nol-Presszó: Híradóznál?

Lévai Balázs: Soha. Tisztában vagyok azzal, hogy a híradózás a tévézés talán legfontosabb területe. De nem tartom magamat híradósalkatnak. Talán a fegyelmezettség hiányzik belőlem. Nemrég a Mindentudás Egyetemének 16 részénél én voltam a konferanszié. Ki kellett állni, kis mappával a kézben, a megírt szövegtől nem lehetett eltérni. Kicsit szenvedtem tőle. A híradó a ma, a most és a pontosság. Ami engem érdekel a televíziózásban, az sokkal inkább jelenségek, történetek, témák körüljárása, minél érdekesebb kontextusba helyezése, és ez nem a jelen időről szól.