Sajnos sem a szerző nevét, sem a vers címét nemmondja be a mikrofonba – amúgy Wass Alberttől szavalja az Intelem című költeményt –, ami már csak azért is sajnálatos, mert közvetlenül ezután Petőfi Sándor Isten csodája című verse következik. S miután az ő neve sem hangzik el, úgy tűnik, mintha az elszavalt verseket egy és ugyanazon költő írta volna. Pedig nem. A forradalmár költő az említett versében ugyanis arra tesz félre nem érthető utalást, hogymi,magyarok, kik oly sok sebet okozunk saját magunknak, tán valami rossz szellemtől származánk, Isten csodája hát, hogy még áll hazánk. Sajátos hangulatot kölcsönöz Dánielfy színész-képviselő hazafiasan lángoló szavalatának, hogy a debrecen-józsai Tesco alatt működő művelődési központban vagyunk: egy szinttel fölöttünk a nemzetközi áruházlánc pénztárgépei csilingelnek, mellettünk egy olasz pizzéria üzemel, miközben a körben fölállított paravánokon – összesen száztizenkét darab fotón – sok-sok turul bontogatja a szárnyait. A fényképek készítője Katona Bernadette, aki 2005-ben kezdte fotózni a Kárpát-medencében található turulos szobrokat és emlékműveket. Azóta megörökített több mint négyszázat, és még mindig hátravan legalább háromszáz darab.

„Hát itt aztán van turul rendesen!”

– Hát itt aztán van turul rendesen! – szalad ki egy nyolcvanhoz közeli józsai bácsika száján ameglepett kijelentés, smi tagadás,meglepetésébenmi is csak osztozhatunk.

A megnyitón a nagy mennyiségre alapoz Somogyi Béla, Debrecen kulturális ügyekért felelős fideszes alpolgármestere is, aki bejelenti: büszke arra, hogy a kiállításnak Debrecen adhat otthont, merthogy – teszi hozzá összevont szemöldökkel, hangjában világosan kiérezhető nehezteléssel – a művésznőnek „elutasításban is volt része”. Nem tudni, hogy miféle hányattatáson mehetett keresztül Katona Bernadette anyaga – azon kívül, hogy egy részét 2009-ben Budapesten már bemutatták –, de az alpolgármester által említett „elutasításoknak” lehet némi alapja. A fotók dokumentumértéke ugyan tagadhatatlan, de abban nem volnék biztos, hogy mélyebb esztétikai és művészeti értéket is hordoznak. Úgy tűnik, mintha a művésznő gondolkodás nélkül kattingatott volna, lefényképezett minden útjába eső turulnak látszó tárgyat, s már szaladt tovább a következőhöz, a Felvidéktől le Baranyáig, Somogytól a Kárpátaljáig. Némelyik fotó életlen, a másik sötét, a harmadik túlexponált, van olyan kép is, amelyen nem a főtéma – azaz a turulos emlékmű – dominál, hanem az előtte lévő járda, sőt az egyik kiállított darabon rajta felejtették a digitális fényképezőgép által az exponálás auto matikusan rögzített dátumát is.

Pedig a turulmotívum ennél jóval többet érdemelne: a benne rejlő szociografikus lehetőség Katona Bernadette sorozatát elnézve első pillantásra látszik. A fotókból kiderül, hogy van nekünk turulunk fémből, fából és kőből, szárnyal ős totemállatunk világháborús obeliszk tetején, pesti hídfőn és erdélyi kopjafán, bekerült közparkba, múzeumkertbe és templomba, de megalkották nemhogy szablyával, de még feszülettel és a Szent Koronával is. Az még érthető, hogy a kerecsensólyom néhol ősmagyar vezérrel, másutt csodaszarvassal látható, de sokat elárul abban a megátalkodott magyar fejünkben kavargó zűrzavarról, hogy egykori pogányságunk legfőbb szimbóluma a tákosi református templomban már a pad karfájára szállt, Tokajban pedig egyenest a keresztény Magyarországot megalapító Szent István király fejére röppent. Azt hiszem, e különös röppálya bemutatása ennél az átgondolatlan digitális kattintgatásnál és a Wass Albert-féle, semmitmondó dagályosságnál sokkal mélyebb és igényesebb elemzést érdemelne.