Nagyobb titok, mindmáig felderítetlen, hogy miként lett ebből Egry-piktúra. Egy félig autodidakta festő, aki proletárnál is lumpenebb indíttatásához hűen másfél évtizeden át fest nehéz és nehézkes-szép képeket zsákolókról és kikötői egzisztenciákról, egyszerre, legkésőbb a húszas évek elejére a látványt légiesíti. A Balaton elégtelen magyarázat önmagában. Egry az első világháború végén letelepszik és megállapodik az északi parton, és témája, címe szerint valóban csupa geográfiai gyönyörűséget és meteorológiai csodát fest harminc esztendőn át, az értők azonban régóta tudják, hogy nem a táj, sokkal mélyebb dolgok festője.

Csak azt nem tudjuk, miért ment végbe a változás. A Délibábos párás fényeket, ezt a poétikus címére méltó remekművet már huszonháromban azok a terrakotta sárga-barnák uralják, amelyek vonallá tömörödnek és áttetsző sejtésekké ritkulnak a minapi vastag, durva foltok után. Az elismerést hozó Balatoni halászokon ugyanebben az évben egy másik fazekas-színbe, a máz zöldjébe tűnnek át a vörösbarnával kísért erős hullámok. A halász teste áttetszőbb lesz, az előző kép parasztja vázlatosabb-grafikusabb, víz-föld-ég megjelenítése szárnyalóan testetlen, a kép mégis ennél többről szól.

Először is a dinamikáról. Hogy az evezőnek feszülő halászok ereje maga az aktivitás, nem kell bizonygatni. De észre kell venni azt a diadalmas kilépést és azt a karlendületet, amellyel a kalapos parasztember az ökrök után indul a párás fényben. Aztán észrevenni azt a tapintatot, magabiztos halkságot, amellyel a pasztelltechnika visszafogja ezeket az akciókat. És beilleszti, elrendezi itt hullámzó dombhátak és ritmikusan haladó ökrök, amott íves hullámok és zuhanó fénysugarak rendjében.

A legérettebb Egry-műnek is alapja ez az előzmények nélkülinek látszó konstruktivitás. A két hatalmas lélegzetű körív, amely a Visszhang nőalakját a magasba emeli, stég és csónak derékszöge, amely a Tájkép két figurájának ritmusát modulálja, az üveges ajtó, amely a mögötte lévő családi békét és a késői, tragikus Krisztus-képet elrendezi. Az Ajtó mögött keretezett zsánerében (felettébb Egry-tapintatú zsáner ez) egy öblét nyitó kerek karszék, egy kerek ebédlőasztal, s hátul még valami ugyancsak hasas edény tektonikus ritmusa húzódik meg.

Mindezt persze leplezi az ugyancsak leplezett expresszivitás. A fénnyé, víztükörré, omló barnává és vázlatos-vonalas jelzéssé szublimált kontraszt, súly és erő, amely azért a maga rendjében mindig tökéletesen érvényesülő súly, erő és kontraszt marad. És amely nem kevésbé markáns figurákat tesz e rendszerben hitelessé. Megfigyelhető, hogy Egry nagy képeinek alakjai mind plebejus egyéniségek. Horgászok, halászok, parasztok, akiknek a lényegét a bravúros rajztudás és a bravúros rajz-kihagyás együtt teszik tökéletesen felismerhetővé. Még a festő is (önmaga) mindig kétkezi ember, még a betlehemesek is esendő parasztgyerekek.

A kép ekképpen kiteljesedik. Egry, aki nem volt sem a Nyolcak csoport tagja, sem az aktivisták társa, a forradalmak után átalakítva őrizte azokat a stíluseszközöket – szerkezetesség, expresszivitás –, amelyeket a bukás után nem lehetett Magyarországon nyíltan hasznosítani. És őrizte –tájon, zsáneren, figurán túl, azok fölött,magasan kifeszítve – azt az emberi teljességet, képhangulatánál teljesebb hitet, amelyet egy előző generáció célzott meg. Titkos aktivista volt.

A legérettebb Egry-műnek is alapja ez az előzmény nélkülinek látszó konstruktivitás