Főpróba jellegű előadásban szólalt meg Liszt nyitánya, elegáns ajándék a vendéglátóknak, emlékezés a kétszáz évesre, de semmi több, a por lefújása egy régi kottáról, még azt sem lehetett az előadás alapján megítélni, hogy Axelrod szereti-e egyáltalán a darabot, vagy csak azért ez a választott, mert legalább rövidebb, mint az Amit a hegyen hallani. A zenekar már a Hamlet alatt megmutatta erényeit és hibáit, elég jók és elég rosszak, nagyon szépen együtt vannak, mindenki a helyén, de nagy hangulatot nem lehet várni tőlük, az egyéni teljesítmények kifogásolhatóak. Végzik a munkájukat, azzal a lelkiismeretességgel, amellyel repülőgépeket lehet összeállítani, kevés hibával és kevés lelkesedéssel, vagy talán csak belül örültek, nagyon belül, ezer réteg fegyelem és szemérem alatt.

Hagner kisasszony kezében talán egy kicsit jobban szenved a hangszer, legalábbis a hangja alapján

Ez a kép alig változott valamit a hangverseny során, legfeljebb az volt különös a második részben, Schumann 1. szimfóniája alatt, hogy mindez mennyire egysíkúvá tud válni. John Axelrod lelkesen tornázott, mosolygott, ide fordult, oda nézett, a zenekar pedig húzta a magáét, tömegében meggyőzőbben, mint a szólókban, de ellenük dolgozik a MüPa akusztikája is: félig üres (félig tele) állapotában a mélyvonósok szinte csak látványként funkcionálnak, egy regiment nagybőgős volt a pódiumon, de akusztikailag mintha csak ketten lettek volna, és mintha ők is a mellékhelyiségből bőgőztek volna segítségért. Axelrod nagy igyekezete sem tudta megmenteni a Schumann- szimfóniát, amely lendületesen és tisztességgel szólalt meg, csak mintha négy egyforma tételből állt volna, hasonló tempóban, hasonló érzelmi hőfokon. Ha már elhangzott a félig üres-félig tele: harminc éve ájultan hallgattuk volna a zenekari fegyelmezettség diadalát, a kicsiség megdicsőülését, amikor tíz hegedűs nem tíz hegedűs, hanem egy testület része, és maga is testület, de azóta kissé el lettünk kényeztetve.

Közben elhangzott még Brahms Kettősversenye is,Viviane Hagner és Danjulo Ishikaza szólójával. Két hasonló muzsikus, Danjulo Ishikaza azért meggyőzőbb, benne mintha több szenvedély szorult volna a hangszerkezelés biztonsága mellé, de Hagner kisasszony is jól használja a hegedűt, talán egy kicsit jobban szenved a hangszer az ő kezében, legalábbis a hangja alapján. Mindketten szólista minőségűek, egyikük sem sztárminőség, tökéletesen illeszkedtek a mögöttük ülő zenekarhoz, ha valaki arra volt kíváncsi, hogy mit írt Brahms a kottába, azt megtudta. Ennek megfelelően a dallamos tételek – a második és a harmadik – sikeresebbnek bizonyultak, az első tételt hallva inkább azt érezte az ember, hogy Brahms is tudott akarni, ha nem jött az ihlet. A ráadásnak adott Raveltétel azt is megmutatta, hogy minden sokkal bonyolultabb, ők ketten is tudnak élettel tele muzsikát létrehozni, csak Brahms nem áll jól nekik, vagy a zenekar szürke határozottsága fogta vissza őket.

Nem panasz – ez ilyen. Mint a jó német konyha: sok ízt, bonyolult fűszereket, meglepő párosításokat nem vár az ember, de éhen sem hal senki.