A legújabb nagyvonalú gesztus alkalmából Dame Vivien Duffield büszkén adta hírül, hogy az édesapja és saját nevét viselő karitatív intézmény mindeddig csaknem 200 millió fonttal járult hozzá brit kulturális és pedagógiai ügyekhez, és ugyanennyit áldozott hasonló célokra Izraelben. Mindez eltörpül a Duffield nevével fémjelzett fund raising kampányok keretében felhajtott több mint egymilliárd font mellett.

A hihetetlenül karizmatikus Duffield nélkül nem valósult volna meg sem a Covent Garden Királyi Operaház, sem a Southbank kulturális központ ragyogó felújítása, és nem jött volna össze az az elképesztő 1,25 milliárd font sem, ami az Oxfordi Egyetem XXI. századi szintre fejlesztéséhez szükséges.

Az ötszörös nagymama génjeiben hordozza az adakozás igényét. Akármilyen kemény fából faragták, saját bevallása szerint is „elérzékenyül, amikor egy olyan múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján vesz részt, melynek korábban segítséget nyújtott. Különösen a kisebb intézmények sikerei szereznek neki örömöt, hiszen a nagyok hajlanak arra, hogy magától értetődőnek tekintsék a támogatást”. Édesapja, Sir Charles Clore a szigetország egyik legsikeresebb üzletembere volt a második világháború után, birodalmának egyik ékessége az Oxford Street-i Selfridges luxusáruház volt. Rigából érkezett zsidó bevándorlók fiaként a vállalati kivásárlások úttörőjévé vált, és a kor legnagyvonalúbb filantrópjának tartották. Nevét lánya a Tate Britain 1987-ben felavatott, kifejezetten a múzeum gazdag Turner-kollekciójának kiállítása céljából épített Clore Galériájának létrehozásával tette halhatatlanná.

Dame Vivien Duffield lehengerlő, szókimondó egyéniség. Pontosan tudja magáról, milyen nehéz a természete. Nehezen delegálja a munkát, és annyira nem bízik önmagán kívül senkiben, hogy adományozása során minden egyes csekket személyesen ír alá. Londoni és izraeli irodáit takarékosan működteti, hogy minél kevesebbet kelljen költeni adminisztrációs célokra. Erőszakossága elengedhetetlen az érvényesüléshez, a kitűzött célok eléréséhez. A jótékonyságnak nincs olyan hagyománya a szigetországban, mint az Egyesült Államokban. Háromezerkétszáz személyt tartanak nyilván, aki húszmillió fontot meghaladó vagyonnal rendelkezik, mégis csak 17 százalékuk áldoz karitatív célokra. Duffield nemrégiben alaposan felborzolta a kedélyeket. Azzal vádolta meg az „újgazdagokat, különösen a külföldieket”, hogy „nem különösebben nagylelkűek”.

A gazdag örökösnő máig bánja, hogy a bőkezűségének köszönhetően „Santa Clore”-ként emlegetett édesapja soha nem engedte az üzleti élet közelébe. Oxford után az amerikai Stanford Egyetemen szeretett volna továbbtanulni, de a hozzá szinte betegesen ragaszkodó édesapja nem járult hozzá ahhoz sem, hogy a hippi kultúra kialakulásának idején Kaliforniába utazzon. Ugyanígy nem engedte az üzleti világ környékére sem, bár az érdeklődő Vivien szívesen csatlakozott volna valamelyik, Sir Charles tulajdonában lévő vállalat igazgatóságához. Jobb híján és a kor szellemében fiatalon, 22 évesen férjhez ment John Duffield pénzügyi szakértőhöz. Édesapja nem állt vele szóba a választása miatt, és a viszony csak akkor állt helyre, amikor Vivien nem sokkal két gyermeke, Arabella és George születése után hátat fordított a házasságnak. A kiváltó ok Sir Jocelyn Stevens lapkiadó-vállalkozó volt, egy hozzá hasonló krakéler, aki többek között a Radio Caroline kalózrádió pénzelésével „tüntette ki” magát. A párt ritkán lehetett látni másban, mint szmokingban és nagyestélyiben. Míg Duffield a Királyi Operaház igazgatóságában szolgált, a nálánál tizenkét évvel idősebb és lényegesen magasabb, jó kiállású Stevens a nemzeti örökség megőrzésére hivatott English Heritage elnöke volt, így nélkülük nem kerülhetett sor társadalmi-kulturális eseményre.

A harminckét évig tartott, házasságkötésig soha el nem jutott szerelem hirtelen és fájdalmasan ért véget, amikor Sir Jocelyn 73 évesen beleszeretett egy Viviennél jóval fiatalabb nőbe. Az önmagát „basáskodónak, pökhendinek, gyakorlatilag alkalmazhatatlannak” nevező Duffield nehezen tette túl magát a csalódáson. Ellenszerként még jobban belevetette magát a munkába, a legkülönbözőbb módszerekkel – hízelgéssel, érzelmi zsarolással, ugyanazokat az argumentumokat unalomig ismételgetve – próbálva kicsikarni forrásokat barátoktól, ismerősöktől, szervezetektől. Amikor már minden észérv kifogy, szívesen hivatkozik arra, hogy a „szemfödőnek nincs zsebe”. Kitartásának köszönhetően érte el, hogy az alapítványán keresztül és személyes odaadásával generált pénzösszegnek köszönhetően ő Nagy-Britannia leghatékonyabb jótevője.

DAME VIVIEN DUFFIELD 1946. március 26-án született.

Tanulmányait a londoni francia tannyelvű iskolában, a Lycée Français-ben, a Heathfield Schoolban és az Oxfordi Egyetemhez tartozó Lady Margaret Hallban végezte. Elvált férje, két gyermeke apja John Duffield pénzügyi szakértő volt, aki vagyonkezelő alapok létrehozásában jeleskedett. Vivien Duffield édesapja, Sir Charles Clore 1979-ben bekövetkezett halála után vette át az általa alapított jótékonysági intézmény vezetését, majd 1989-ben saját nevével fémjelzett karitatív alapítványt hozott létre.

A két szervezet az ezredfordulón egyesült, és ugyanebben az évben ismerte el II. Erzsébet a Dame Commander of the Order of the British Empire lovagi címmel Vivien Duffi eld nagyvonalúságát. A szigetország egyik legbőkezűbb adakozója becslések szerint eddig 200 millió fonttal járult hozzá brit kulturális és pedagógiai ügyekhez, és ugyanennyit áldozott hasonló célokra Izraelben.