Baromság-e a Budapest Biennálé?
A Hősök terei kiállítóhely januárban megválasztott igazgatója, a korábban a debreceni MODEM-et vezető Gulyás Gábor már lapunknak adott első interjújában megígérte, hogy a Műcsarnok jövőjét széles körű szakmai konszenzusra alapozza, ezért tavasszal konferenciát hív öszsze. És bár az április 15-én kezdődött találkozó programjában nem is találhattunk kivetnivalót, az előadásokból kirobbant viták legalábbis érdekes jelleget adtak a tanácskozásnak. Mintha darázsfészekbe nyúltak volna a szervezők a kultú ráért felelős államtitkár, Szőcs Géza, a parlament kulturális és sajtóbizottságát vezető fideszes politikus, L. Simon László, a hazai múzeumi intézményrendszert régóta élesen bíráló esztéta, György Péter, valamint a Műcsarnokot korábbi ciklusaiban vezető Keserü Katalin és Fabényi Júliaművészettörténész egy asztalhoz ültetésével.
Gulyás Gábor már a konferenciát felvezető előadásában kijelentette, hogy a legjelentősebb hazai kortárs képzőművészeti helyszín, a Műcsarnok minden nehézség ellenére új korszakot nyitna a művészeti ág itthoni és külföldi elismertetésében. Hiá ba jut nekik éves normatív támogatásukból mindössze 10 millió forint szakmai programjaik megvalósítására. Hiába laposabb a zsebük a tavalyinál a tartalékképzési kötelezettség miatt mintegy 66 millió forinttal. Hiá ba alkalmatlanok a Nemzeti Kulturális Alap projektpályázatai a hazaimúzeumi intézményrendszer hézagainak betömködésére.Hiába kopott ki az utóbbi években a hazai sajtóból szinte teljesen a fajsúlyos műkritika. Hiá ba képtelenek kereskedelmi galériáink évről évre nemzetközi vásárokon népszerűsíteni a művészeinket, és hiába „nem számít Magyarország körülbelül Mátyás király halála óta Európa képzőművészeti élvonalába” – most újítani kell. Például ezentúl a műcsarnoki kiállítások falszövegeit minden 14 éves gyerek érteni fogja, mert az egyik tárlatrendezési elv mostantól a „világos közlésmód lesz, ami nem jelent színvonalbeli kompromisszumot” .
A Hősök tere „Kunsthalléjában” kiállítandó művek keletkezési dátuma akár a második világháborúig visszanyúlhat, ráadásul erősebben tematizált tárlatokra számíthatunk. Az alagsori MenüpontGalériában videoműhely-galé riát hoznak létre, megszaporítják a konferenciákat, és kerülik majd, amennyire lehet, a többi kiállítóhellyel a „káros határátlépéseket”. Ilyennek nevezte Gulyás többek között a Műcsarnok 2004-es Mesterművek – 400 év francia festészete című tárlatát, akárcsak a városligeti tavon heteken belül nyíló Art on Lake című kortárs képzőművészeti szobortárlatot, amely mögött pedig a Szépművészeti áll.
A büdzsékarcsúsítás ellenére is kéthavonta megjelentetnék a nemzetközi képzőművészeti folyóirat, a Fresh Art magyar kiadását, és megszerveznék a 2014-re beharangozott Budapest Biennálét. Amit kizárólag akkor lehet elindítani – hangsúlyozta a Műcsarnok-igazgató – ha nemcsak kormányzati ígéretet, hanem hosszú távra szóló állami kötelezettségvállalást tudhatnak a magukénak.
Ezt a pontosan címzett mondatot nem hagyhatta szó nélkül a konferenciát megnyitó Szőcs Géza, aki közölte: a biennálét a kulturális kormányzat olyan fontosnak tartja, hogy arra még ezekben a padláslesöprős időkben is előteremti a pénzt. Hacsak – tette hozzá Szőcs – „a szakma le nem hurrogja az ötletet mint minősített baromságot”.
Ilyet ugyan nem mondott előadásában György Péter, az Álmok álmodója regénycímet viszont kölcsönvette Asbóth János írótól, hogy a Budapest Biennále és a Felvonulási térre vizionált múzeumi negyed terve zőit minősítse. Szerinte még a döntést is, hogy egyáltalán rendezzen-e a fővárosunk ilyen nemzetközi művészeti fesztivált, többéves szakmai diskurzusnak kellene megelőznie, másrészt a rendezéshez elengedhetetlen közlekedés- és városfejlesztési tudást volna jó előbb megszereznünk. Különben nem lesz több az egész koncepció szép hitvallásnál. A múzeumi negyed esetében pedig hiá ba nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen esély a régóta vágyott egységes múzeumi rendszer megvalósítására, a dolog működőképességéhez kurátor- és kritikusképzésre, transzparenspályázatokra és -tervezésre, az Andrássy út jellegének megváltoztatására, temérdek időre és pénzre volna szükség.
György Péter egyébként valamivel szabatosabban fogalmazta meg azt is, amit Gulyás Gábor és L. Simon László előadásában „mutyizásnak” nevezett. Az esztéta „a politikai retorika vezérelte múzeumi szélhámosságot” emlegette, ahogy később Keserü Katalin ugyanazokról a jelenségekről szólva a nem nyíltan beszélők „spionkultúrájával”, Fabényi Júlia pedig egy mindenki által ismert mondással írta le a mindenki által ismert helyzetet. Hogy tudniillik a pénz beszél, a kutya meg ugat. A szakemberek közös álláspontja az: a magyar kortárs képzőművészetnek nincs más esélye, mint hogy elhatárolódjon az őt több évtizedemeghatározó politikai érdekektől, és kizárólag esztétikai szempontok alapján szelektálódjon. Röviden: elég a mutyizásból!
Édes hármas
Kevés dologban értettek maradéktalanul egyet a konferencia-előadók, a kritikus- és kurátorképzés szükségessége ilyen volt. Összességében üdvözölték a tanácskozáson bemutatott művészeti oktatási kísérletet – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika tanszékének ötletét. Az ősszel induló 3 pilléres projekt a művészeti egyetemek képző- és iparművész-növendékeit, valamint kurátorjelöltjeit boronálná össze bölcsészhallgatókkal: leendő kritikusokkal és esztétákkal. Dolgozzanak együtt egy komplett alkotási folyamatban, ismerjék meg egymás munkáját. A mintaprojekt ősszel indul.
