Néhány hete a tavaszi fesztivál keretében A velencei kalmárt láthattuk az Új Színházban Egon Savin rendezésében, a Jugoszláv Drámai Színház előadásában. Ebből a produkcióból egy ügyes, szellemes, ötletgazdag, de nem túl mélyen és következetesen gondolkodó rendezőt ismerhettünk meg. Az Új Színház most az Erdőt, Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij XIX. századi klasszikus orosz komédiájátmutatta be Savin átdolgozásában és rendezésében, és nagyjából ugyanezt a művészi arculatot mutatta. A darabot mintegy száz esztendővel közelebb próbálta hozni korunkhoz, a kapitalizálódó orosz világban játszódó mesét a szovjet világ kellős közepébe helyezte. A buzgón üzletelő, kuporgató földbirtokosnő szovjet funkcionáriusként jelenik meg, hatalmas íróasztal mögül intézi ügyeit, feltornyozott vöröslő kontyot visel, és olykor egyenruhát hord. Balla Ildikó díszlete és jelmezei ennek a világnak a ridegségét, ürességét sugározzák. Ami kívül esik ezen az irodán, azt a rendező egyszerűen a vasfüggöny elé, illetve a nézőtérre helyezi.

A történet időbeli áttelepítése azonban felszínesnek, külsődlegesnek bizonyul. Az csak jelentéktelen apróság, hogy a transzponálás során mit sem törődnek az alkotók a tulajdonviszonyokkal. Ha Gurmizsszkaja földbirtokosból mondjuk kolhozelnökké lesz, akkor nem adhatja-veheti csak úgy az erdőt, mint évszázaddal korábbi megfelelője, másféle sötét ügyletek révén gyarapodhat. Az igazi problémának azonban azt gondolom, hogy nem érzem közelebb hozzánk ma a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek Szovjetunióját, mint a XIX. század második felének Oroszországát. Annak sem nagyon látom sok értelmét, amikor Csehovot szovjetizálják, és hasonló kételyek töltenek el most is: az a semleges egyenruhákkal és kitüntetéssorozatokkal, elvtárs megszólításokkal jelzett világ ma már éppoly távoli, mintha hosszú szoknyák, főkötők, vállkendők és cári egyenruhák jeleznék a környezetet. A két világ, a régi orosz és a közelmúlt szovjet között ugyanis nem jön létre villózó átjátszások, szellemes összerímelések sorozata, s főképp semmi sem utal a mi időnkre, nem szól kimondottan hozzánk. A lényeg így is, úgy is ugyanaz a merő általánosság: Szomorov, a tragikus színész erkölcsi és egyben költői leckét ad az anyagi érdekek erdejébe veszett társadalomnak.

Ez a költői üzenet amúgy szépen megvilágosodik az előadás végére, bár az is érezhető, mintha a rendező nem tudta volna úgy megvalósítani stiláris elképzeléseit, mint saját színészeivel A velencei kalmár eseté ben. Mintha csak a megszokások, a beidegzések, a modorosságok levetéséig jutottak volna el, egy másféle színészet felszabadult alkalmazásáig már nem. Kissé merev, letompított, lehalkított, megfakult játékot látunk. Pedig Takács Katalin nyilvánvalóan eszményi Gurmizsszkaja lenne, sőt talán lesz is. Gáspár Sándornak az élet és a színészet erkölcsét egyaránt nagyon komolyan és komoran vevő Szomorovja is szinte remek, egy nagy alakítás ígérete van benne. Vass György szomorú komikusa a helyén van. Nemes Wanda játékában szétválik a keserű közömbösség és a kitörő kétségbeesés, Almási Sándoréban meg a bamba kölyök és a pimasz, öntudatra ébredt háziúr közötti kapcsolat hiányzik. Fodor Annamária a háziasszony bizalmas besúgójaként és felgerjedt szukaként is csak az emberi lélek, érzésvilág hiányáról árulkodik. Hirtling Istvántól idegen a cinikus üzletember és az erőszakos apa figurája, Derzsi János házi cselédként egykedvűen fotografálgat, néha poénosan, bár ki tudja, miért.

A József Attila Színházban az Oscar főpróbáján egy félsornyi oroszul és magyarul egyaránt hibátlanul társalgó nyugdíjas közé kerültem. Amúgy kifogástalan kiejtésükből is érezhető volt, hogy nem magyarul is tudó oroszok, hanem oroszul is jól tudó magyarok voltak. Nyilván a közeli káderdűlőből érkeztek, egykor, úgy fél évszázada, bizonyára moszkvai ösztöndíjasok lehettek. Ők talán jobban értenék Savin szovjetizált Erdőjét.

Almási Sándor és Gáspár Sándor FOTÓ: MTI ILLYÉS TIBOR