A nemzetközi könyvfesztivál csütörtöki nyitó pódiumbeszélgetésén elhangzott egyik kérdésre – mi a véleménye a mai Magyarországról? (ami érdemi tudakozódás, hiszen nem először jár nálunk) –, lényegében annyit felelt, hogy az új magyar médiatörvény és alkotmány kapcsán vita van a svéd sajtóban a helyzet megítéléséről, de ő nem lát tisztán. Most majd valaki biztosan elmagyarázza itt, mi zajlik pontosan. Sommásan még hozzátette; Magyarország és Svédország egyaránt tagja az Európai Uniónak, de ettől még mindkét helyen meg kell küzdeni a szólásszabadságért.

Udvarias, ám nem semmitmondó válasz. Aztán Tarlós István főpolgármester, mielőtt átadta Enquistnek a Budapest Nagydíjat, hirtelen fölismerte, ő lehetne az a fölvilágosító „valaki”. Megnyugtatta az írót, magyarhon demokratikus ország, ahol az újságírók szabadon kifejthetik véleményüket, mindössze az a kötelezettségük, hogy válasszák külön a véleményeket a tényektől. Mire Enquist, megköszönve a kitüntetést, megjegyezte: reméli, igaz mindaz, amit most mondtak neki. Ezt lehetett érteni Esterházy Péter elhangzott huncutkodóan dicsérő laudációjára is, meg arra is, amit a főpolgármester mondott.

Rendkívül szerény és szemérmes is a 77 éves svéd írónagyság. Minden póz nélkül az. Váradi Júlia másik kérdése kapcsán elárulta, amikor belekezdett a mostani fesztiválra magyarul megjelent életrajzi kötetébe (Egy másik élet, Európa kiadó), az első 50-60 oldalig egyes szám első személyben írta. Aztán szégyen és zavarodottság lett úrrá rajta, úgy érezte, kicsúszik kezéből az „anyag”, és elkezdte a karaktert egyre távolabbról szemlélni. „Akár ha én is lehetnék” – mondta róla. Egyébként soha nem akart életrajzi regényt írni – magáról. Másokat kedvvel dramatizált, regényesített meg, például Strindberget, Hamsunt, Lagerlöföt. Aztán végül csak sorra került ő is. De úgy mutatja be élettörténetét, mint egy dokumentumregényt. Tárgyszerűen, nem elhallgatva, hogy felívelő fiatalkori karrierjét évtizednyi, alkoholista mocsárban való vergődés követte, amelyből akkor keveredett ki, amikor rájött: tud még írni. Mert a mélyponton már semmi sem érdekelte. Prágában járt éppen a bársonyos forradalom idején, alig érzékelt belőle valamit. Elzúgott mellette a történelem. Pedig korábban mélyre ásó dokumentarista volt.

Egyik nagy sikere, egyben közéleti tette, hogy földolgozta a Svédország által a Szovjet unióba visszaküldött balti menekültek drámai történetét (Légiósok). Körbeutazta miatta Európát, fölkutatta az adatközlőket, járt a Gulagon. Megkeresett minden lehetséges nyomot. „Svédország szégyene ez a történet” – jegyezte meg a Millenáris Teátrum színpadán, de tagadta, hogy e föltáró munkával ő bátor lett volna. „Mindössze érdekelt az eset, mert senki sem tudta, hogyan történt pontosan. Kíváncsi voltam” – fűzte hozzá. A bigottan vallásos svéd parasztcsaládban született Enquistet ez az igazságkereső kíváncsiság tette nagy európai szerzővé. Aki, ahogy Esterházy megjegyezte, olyan gyermeki ártatlanságú, mint a Sorstalanság írója.

Nem a gyermeki ártatlanságot, hanem a fantáziát fejezi ki a másik vendég, a román Mircea Cartarescu Sárkányok Enciklopédiája című kötete, amely az idei könyvfesztivál másik sikere lehet. A könyv bemutatója csütörtök délelőtt zajlott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, így a román íróvendéggel együtt a fordító Szőcs Géza és felesége, Gergely Zsuzsa a fesztivál megnyitóját megelőzve az első rendezvény főszereplőjévé válhatott. Cartarescu egyébként az egyik legnagyobb kortárs író Romániában, legjelentősebb műve, az Orbitor (Káprázat) című regénytrilógia első kötete Vakvilág címen jelent meg a Jelenkornál Csiki László fordításában. A sárkányokról szóló mitológiát és folklórt földolgozó, tizenkétféle sárkányfajta köré mesét szövő, káprázatosan illusztrált posztmodern kötetét a nagy trilógia írásának szünetében, rekreációs gyakorlatként írta (a Bookart Kiadó jelentette meg). Mint elmondta, a kötetet eddig francia, angol, német nyelvre próbálták lefordítani, de nyelvezete miatt nem sikerült. A magyar kiadás most bebizonyította, mégis lehetséges az átültetés.

A díszvendég