És most ugyanígy, szinte a semmiből bukkan elő ez a másik a Káli-medence közepén. Persze ez a „semmi” esetünkben azért erős túlzás, dramaturgiai rásegítés, hiszen előzmények mindig vannak. Itt például a falutól tisztes távolságban egykor téeszmajor volt, aztán annak romjain sertéstelep, amíg az új vevő, a mostani tulajdonos fel nem fedezte és meg nem látta benne a lehetőséget. A romok és az évtizedes disznótrágya együttese akkor még alighanem sokat kitakart azokból a lehetőségekből, a környező mandulaültetvények és a Kővágóörsig akadálytalan kilátás viszont most is az együttes bizsergetően szép részei.

Kellett aztán egy építész is, sőt rögtön kettő, Vincze László és Páczelt Péter. A tulajdonos és a tervezők között megszülető közös építészeti irányra letagadhatatlan hatással volt ugyanakkor az angol John Pawson svédországi Baron-háza, ami egy szántóföldek között álló tanya épületeit teremtette újjá. (Pawson egyébként Magyarországon is dolgozott: a pannonhalmi bazilikabelső átfogó felújításába kezdett bele évekkel ezelőtt, a munka aztán leállt, és állítólag idén újra folytatódik.)

Pawson kivételes tömörségéről és kivételesen redukált formáiról híres, meg persze rendszerint fehéren világító épület kubusairól. Azonban hiába világít ugyan fehéren ez a másik is (az egyik kommentelő Woody Allen-es hasonlatával „mintha felrobbant volna a tejcsarnok”), és a még a tetőt is ugyanolyan hullámlemez fedi, a Vincze László által tervezett ház nemcsak azért más, mert más tájban áll.

Van, akinek még ez is sok, de a pawsoni szikárság ebben a pannon tájban észrevehetően lágyult, sőt olyan részletekkel bővült, amelyek jelentősen továbbvitték. Egyrészt ezen a telepen ez csak egy – igaz, központi – lakóház, egyik oldalán egy hosszú istállóépület még üresen áll, a bejárat felőli viszont teljesen megújult, benne a gondnoki lakás, a garázsok és egy még ürességével is elegáns, hatalmas tér, ahová talán valamilyen közösségi funkció kerülhet. Régi és új észrevétlenül simult itt egymás mellé, a 45 fokos nyeregtető és hullámlemez borítása ugyanolyan távolságra van az egykori téesz járműtárolóitól, mint Pawson modern, svédországi tanyaházától. A gondnoklakás mellett a hosszú istállótömböt áttörték, ebbe a szélvédett átjáróba – mint régi parasztházakon vagy erdészlakoknál – került a lakóbejárat, a kamra és a padlásfeljáró, az új központi épület pedig középen törik meg, hogy a két épületrész észak felé ugyan többé-kevésbé zárjon, de a déli kilátás felé egy fával borított (és egy élőfával beültetett) teraszt fogjon közre.

Számomra itt vannak az épület legimponálóbb részei: az északi faldarabok befelé félig fedett folyosókat rejtenek, a „bent” és „kint” építészeti játékai itt a legtapinthatóbbak. Belül is folytatódik a szerkezet puritán egyszerűsége, a földszinti lakóteret egy kandallóval összeépített falpillér osztja meg, miközben síkjaival a tetőtér, az ablakokon és ajtókon pedig a fény, a tér és táj köszön be.

Néhány mondattal korábban egyébként úgy kezdtem valamit, hogy „egyrészt” – de nyitva maradt a későbbi másrészt. Ezt az együttest a táj, a messze nyúló zöld, a távoli dombgerinc, a mandulások és a felhős magas lég teszi igazán építészeti unikummá. És magyar építészeti unikummá, mert az már rég nem (csak) a nádtető. Ráadásul kortárs majorságról, meg igazán modern mezőgazdasági építészetről már nagyon régóta nem beszélhettünk.

És javaslom még azt is, aki teheti, nézze meg Vincze László pesti irodaépületét Angyalföldön, a Dunyov István utca sarkán: hogyan képes dagályosság helyett játékossággal kivirítani a Váci út irodasivatagából.