Április 4-ről akkor már inkább Juhász Gyula születésnapja jusson eszünkbe vagy Hacser Józsáé, esetleg a nap, amikor Memphisben megölték Martin Luther Kinget, vagy mondjuk az öt évvel ezelőtt beállt örömteli fordulat, miszerint a kuvaiti nők először vehettek részt az évközi választásokon. Úgy tűnik, nagyon oda kell verni az RTL-nek, legalábbis efféle szándék sejlik a lépés mögött, hogy dupla tempóban készülnek a napi széria epizódjai.

Ami teljesen rendben van egyébként, mármint a szándék. Szándékban mindig erős volt a TV2, szándékkal tele a padlás, volna mit lesöpörni, a szándék ingyen van, szándékolni hosszú évekig lehet különösebb kockázat nélkül, mondhatnánk: a szándék a kertévék ópiuma. A hittel keverve, hogy akkor majd most, talán, ha a transzcendens feljebbvaló is megsegít, fordítani tudunk a nézettségi verseny állásán.

A transzcendens feljebbvaló azonban – feltéve, hogy a hazai nézőknek maradt mikrogrammnyi agyuk még –nem segít, az ő segítsége ugyanis nem a perselypénzmértékétől függ. Itt van például A Nagy Duett című produkció, amelybe láthatólag elég sok zsét temettek, aztán tessék. Mire mennek vele? A szüzsé, mint az egyszeregy. Adott tíz közepesen híres magyar úgynevezett médiaszemélyiség, meg még tíz, kicsit híresebb énekes. Amatőr áll össze profival, elénekelnek valami slágert, a zsűri pontoz, a közönség szavaz, neki ez hívásonként 315 forint bruttóba kerül, a nagy öszszevető számítógép összeveti az öszszevetnivalókat, s a mezőny morzsolódik, előbb-utóbb elfogynak.

Éppen az a baj, hogy inkább utóbb. Mert egy estére még elmenne, hogy a „latin páros”,Gianni Annoni és Zalatnay Sarolta, esetleg Peller Mariann és Bereczki Zoltán elbilleg a stúdióban pár percet, Trokán Nóra és Caramel duettje pedig kifejezetten rendben van. De azért azt, ahogy Hajdú Péter énekel, még egy feslett karaoke parti csatakrészeg közönsége is pohárdobálással díjazná. És akkor itt bukik ki a világnézeti és ízlésbeli különbség a 44. számú italbolt népe, valamint A Nagy Duett készítői között: utóbbiak élő adással honorálják a bénázást. Nem mintha e sorok írója olyan nagyon sokkal jobban énekelne (habár az a kilencévnyi énekkar, ugye), pláne táncolna, ezt azért be kell vallani. Ellenben hivatásos tévénézőként sok mindent ki tudna kérni magának A Nagy Duett kapcsán.

Mondjuk azt, hogy a zsűriben ülő Balázs Klárinak nem mondja el senki, mi a különbség a mese és a valóság között: egy átéléssel előadott szerelmes dal még nem okvetlenül feltételez valódi forró csókot a kulisszák megett. És a fogtündér sem létezik. Aztán meg azt, ahogy az ítészek és a műsorvezetők szexinek, erotikusnak mondanak olyan produkciókat, amelyeknél még egy két hete kinyitott májkonzervben is több a libidópotenciál. A Liptai Claudia és Majoros „Majka” Péter párosból egyébként, bár előbbi a profibb és rutinosabb, mégis az utóbbinak örülünk jobban, aki halkan ugyan, de azért beszól a nézőtéren Sarka Kata mellett helyet foglaló Hathawaynek (foglalkozása: világsztár), és bekérdezi az Iszak Eszter + SP duótól, hogy tényleg megérdemelték-e vajon a tízpontokat.

De legelsősorban tényleg azt nehezményezem, hogy heteken át teleszemetelik a péntek estét egy ilyen hol sikeres, hol meg nagyot bukó licencműsorral, amit már az első adás felénél untam, és ha jól számolom, van még vagy nyolc. Vagy iksz. Vagy mindegy is. Hálás tudok lenni a főbérlőmnek a széles körű kábeltévé előfizetésért; előre hálás vagyok a digitális átállásért is (talán hamarabb lesz, mint magyar euró), mert akkor végre retteghetnek a nagy csatornák, amiért remélhetőleg elvesztik az obskurantizmus terén betöltött vezető szerepüket. Másrészt a természetnek is hálás vagyok a tavaszért, hogy lehet végre kitakarodni a szabadba, jó kis piazzákon üldögélni, rebbenő pincérlánykákat nézegetni, inni a száraz vicéket, esetleg elverni a napot valami parkban, és az Egy kis Fry & Laurie meg a Family Guy kivételével nem gondolni a tévére, csak háromhetente, mikor épp rám kerül a sor.