Ne mondjam, rohanó. Főképp a sajtófotó: száguldó, a virtuális téren másodpercek alatt keresztülvibráló valami. Felgyorsult a terjedése, olyannyira, hogy ahhoz mértékegységet kellene kitalálnunk. Ebből következően a fotóriporter szerepe, feladata is más, mint annak idején: a digitális korszak beköszöntével vége a komótos dokumentálásnak, vagy ahogy Cserna Szabó András író szokta volt megfogalmazni: vége a bőrdíványos palivilágnak. Vegyük az interneten percek alatt szárba szökő híreket, tragédiákat, mint például az iszapkatasztrófa, ahová a fotósnak azoniziben oda kell rohannia, és még jó, ha van ideje arra, hogy guminadrágot, gumicsizmát húzzon, takaréklángra állítsa érzelmeit, indulatait, a szerkesztőségben várják a képet ugyanis.

És az igazi sajtófotós még a legreménytelenebb helyzetben sem csak az objektíven néz keresztül, hanem az aktuális állapotokon is, még a legkacifántosabb pillanatokban is képes mozgósítani az emberségét. Az évente rendezett magyar sajtófotó kiállítások legalábbis ezt bizonyítják, a mostani is. A mostani pláne.

Itt van mindjárt az a tucatnyi felvétel az iszapkatasztrófáról, és aki ezt az eseményt eddig csupán egy riasztó, de távoli hírnek gondolta, a képek láttán talán megért valamit a történet valódi természetéből. Vagy itt van az egykori bokszbajnok magánsporttelepéről készített sorozat, a magánsporttelepről, ahol nem a flancos testépítő szerkezetek csillognak, hanem a fakó szegénységből kiragyogó emberség és az erőért, győzelemért folytatott tisztességes küzdelem. Vagy a többi felvétel a hídról zuhanó, lángoló öngyilkosról, műugrókról, szinkronúszókról, árvízről, kopott bérház udvarára állított csöppnyi medencéről, emberekről, életünk apró állomásairól.

Futólag készített állóképek.

INFÓ

MAGYAR SAJTÓFOTÓ KIÁLLÍTÁS 2010 Magyar Nemzeti Múzeum május 8-ig.