Megkapó, bár némileg zavarba ejtő ez az igyekezet, tekintve, hogy a rámpa alja elé odaállítottak egy kultúrbrosúra-állványt, de mindegy, így most már végre tudom, mire mondják, hogy részleges akadálymentesítés.

A foyer mindent egybevetve különös presszó, amelyet felerészt egy hatszázalékos lejtőn rendeztek be, ami rém izgalmas, ha az ember becsukja a szemét, tisztára egy komikus hirtelenséggel megszervezett belső-somogyi pikniken érzi magát, miközben megnyugodva rögzítheti, hogy azért maradt valami a régi jó világból: a víz a legképtelenebb dőlésszögű palackban is vízszintes, még ha nem is pont víz.

Rögtön látszik persze, hogy ez már nem az aranykor. A pénztár zárva, ablakán felirat, hogy jegyet a büfében lehet venni – és valóban, a pult fölé oda is van írva, hogy „mozi és büfé”. Torokszorító élmény, bár megjegyezném: a jelek szerint a férfi a pult mögött egymagában is gond nélkül meg tud felelni a kettős kihívásnak.

Némely csúnyácska vakolatvizesedéstől, a hálózatikábel-csonkokkal szerelt álmennyezettől és az árleszállított IKEA-függesztékektől eltekintve amúgy rendezett és gusztusos a lokál, az igényesebb kültéri bútorok szerelmeseinek kiváltképp javallható. De nem csak nekik. Úgy öt óra körül (tehát az első előadások kezdete után nem sokkal) bejött két rendkívül csinos és az élet minden területén roppant igényesnek tűnő fiatal hölgy, akik valami rafinált kapucsínószerűséget rendeltek hősünktől; roppant nagy élvezettel fogyasztották, tehát akkor biztos, hogy különös kávékat inni is érdemes itt, hacsak nem véletlenül éppen a kávét tekintve igénytelenek a mondott honleányok.

A söntéshez közeledve egyre izgalmasabb a kultúrtér. Jobbra a falon vetítőgépeken látott orsó díszlik, mellette határozott és egyedi koncepcióval installált filmszalagdarabok láthatók, kicsit arrébb pedig, egy zugolyban hangulatos filmplakátmásolatok tekinthetők meg, többek között a Bercsényi huszára (fsz.: Csortos, Makray, Szilassy, Szeleczky), a Behajtani tilos (fsz.: Bilicsi, Simor, Latabár) az Éjjeli zene (Sárdy János), valamint egy 1939-es III. Richárd adaptáció plakátja, rajta a durván fércelt Frankenstein-teremtményt is remekül adó Boris Karloff, aki nem III. Richárd, hanem ítélet-végrehajtó, és pont úgy néz ki, mint egy mérlegképes vámpír. Csuda klassz. Ugyanitt ugyancsak remek moképes DVD-filmek is vásárolhatók, bár az opció némileg rendhagyó: a polcokon csak az üres, eredeti tokok nyertek elhelyezést, a filmeket más tartókban lehet hazavinni, tekintve, hogy a vevők az eredetieket rendszeresen megmentik, és a jóisten se győzi pótolni őket – tudtuk meg. E ponton figyelemre méltóak az úgynevezett epres táskák, egy nagy öblösüvegben vannak kiállítva, úgy néznek ki, mint megannyi kis textileper, de pár ügyes mozdulattal tartós és esztétikus bevásárlószatyorrá alakíthatók, és akkor már nem.

Az előtér legfőbb kultúrtörténeti érdekessége azonban kétségtelenül egy falra szerelt kronológia. Ebből kiderül, hogy az Európa helyiségcsoportja 1900-ban Sport kávézóként kezdte mozgóképes pályafutását, 1929-ben Roxy lett a neve, 1942 és 1944 között Attilának hívták, 1945-től ’46-ig Rákóczi úti Híradó mozinak, 1954-től 1990-ig pedig Honvédnak; az Európa nevet 90 óta viseli a filmszínház.

Ez az írás – a sorozat többi darabjától eltérően – nem kedvcsináló (vagy kedvrontó), hanem afféle mementó, kései sirató. A Fővárosi Közgyűlés ugyanis a napokban hozzájárult az intézmény eladásához, a határozat értelmében a mozi új tulajdonosa az Athéné Idegenforgalmi, Informatikai ésÜzletemberképző Szakközépiskola lehet, amely 76 millió forintot ad az Európáért.

Az Európa már nem sokáig lesz mozi