A Szomszédság, szabadság címmel futó kétnapos fesztivál mottója ugyanis így szólt: Hozz magaddal egy másik írót egy másik országból! Vagyis magyar szerzőket kértek fel, hogy hívják meg egy-egy íróbarátjukat közös beszélgetésre és felolvasásra. Megvitatni a Közép- és Kelet-Európában még most is kényes egymás mellett élés lehetőségeit, szabályait, miközben szó esne történelemről, társadalmi viszonyokról, illetve arról, hogy a szomszédos nemzetek irodalmi és kulturális hagyományai mennyiben térnek el vagy épp hatnak egymásra. Ez pedig kiválóan rímel arra, hogy néhány napon belül az EU nemzeteit, annak íróit látja vendégül Budapest.

„Hozz magaddal egy másik írót!” Földényi F. László Ingo Schulzét választotta

– A véletlen, vagy ha úgy tetszik: a kényszer hozta így – hűtött le Csaplár. A fesztivált ugyanis az eredeti elgondolások szerint megszokott időpontjában, novemberben rendezték volna, ha minden a terv szerint megy. Vagyis ha az előző kormány nem felejti el aláírni a Magyarország EU-s elnökségéhez kapcsolódó, kulturális rendezvényekre kiírt, megpályázott és megnyert támogatásuk szerződését. Így viszont az új kormányzatra maradt az amúgy adminisztratív feladat, de levélben tudatták velük, hogy a fesztivál terve nem illeszkedik az új stratégiába. Pénz tehát nincs, illetve az NKA-tól nyert, jóval kisebb összeg egy szerényebb változatot engedélyez. De ekkor már csak a tavaszi megrendezés jöhetett számításba. Az eredeti elképzelések szerint nem csupán délután, hanem egész nap zajlottak volna a programok, filmvetítésekkel, képzőművészeti kiállításokkal, több zenével és valószínűleg két Nobel-díjas vendéggel is.

És ha így marad, akkor vélhetően nem csupán szombat délután tölti meg a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermét a közönség, hanem másnap is. A magyar olvasók számára Ingo Schulze és Terezia Mora neve (kiegészítve meghívóikkal, Földényi F. Lászlóval és Konrád Györggyel) ugyanis jó csalogatónak bizonyult. Az ismertségnek további hátszelet adott, hogy kiadóik a rendezvény miatt előrébb hozták új könyveik megjelenését is: a Mobil című, a Lipcsei Könyvvásáron nagydíjat kapott novellagyűjteményt, illetve Mora új regényét, Az egyetlen ember a kontinensen címűt. Sajnos a szlovák Mila Haugovát, a román Rares Moldovant majdhogynem egyáltalán nem, míg a szerb Radoslav Petkovicsot (neki két műve is megjelent a Jelenkor kiadónál) is csak felületesen ismerte a közönség. Ez pedig kevésnek bizonyult a békés, napsütötte vasárnappal szemben. Az érdektelenséget az is magyarázhatja, foglalta össze az egyik résztvevő, hogy a magyar olvasó is szívesebben tekint Nyugat felé az olvasmányaiban, mint a háta mögé, a szomszédokra.

Persze, nincs ez nagyon másként Romániában sem, derült ki Moldovan szavaiból. A rendszerváltás után az olvasói érdeklődés ott is az amerikai, francia, német irodalom felé fordult, és szinte teljesen érdektelenné vált a közvetlen környezetben élők literatúrája iránt. Így vált fokozottan érvényessé Moldovan meghívójának, Selyem Zsuzsának a megállapítása: egymás kortársának lenni nem csupán adottság, hanem munka. Dolgozni kell azon, hogy a napi politikából fakadó előítéleteket a művek sora, illetve egymás megismerése lebonthassa. Hiszen leginkább művek sorozatával lehetne elérni, gördítette tovább a gondolatot a szlovák költő meghívója, Barak László, hogy feloldódjanak a folyton újrafogalmazott összeesküvés-elméletek. Hiszen a szlovák–magyar viszonyt tovább terheli, hogy még az értelmiségiek sem tudják, mit és miként gondol a másik fél jelen pillanatban. Erdélyben tovább nehezíti a közeledést, hogy a sikerként elkönyvelt multikulturalizmus inkább lehetőség, mint valóság. Ráadásul a transzszilvanizmus öröksége, a konstruált, ideologikus elzárkózás rávetül a mai kapcsolatokra. A birtokló viszonyrendszert pedig nehéz egyik napról a másikra felszámolni, pedig már rég nem az kérdés, hogy kié ez vagy az az intézmény vagy épület, hanem hogy mi zajlik benne.

Egészen más jellegű gondokról számolt be az NDK-ból származó Schulze. Például arról, hogy a diktatúra után Németországban egészen másfajta függőségi viszonyok alakultak ki. Ennek alátámasztására a három évvel ezelőtt elnyert elismerést, Türingia irodalmi díját hozta fel. A díjjal járó hatezer eurót ugyanis nem a szövetségi tartomány, hanem az E.ON biztosította. De vajon a politikai közösség miért nem érte el azt, hogy a díjat maga a tartomány ajánlja fel, és miért hagyja (a szponzorálást, mint olyat, természetesen megköszönve), hogy egy atomerőműveket is működtető, a díjazás napját áremeléssel megfejelő multi adja?Mert miközben elvárják az íróktól, művészektől hogy függetlenek legyenek, hogy alkotásaikban bátran kérdőjelezzenek meg a fennálló viszonyokat, mindezt hogyan tehetnék meg, ha –mondjuk – egy bank lógója virít az elismerésükön? (Schulzét egyébként az is zavarja, hogy a német válogatott a Mercedes karikájával a mezén futballozik.) S bár az ünnepségen a kulturális államtitkár meglehetősen élesen bírálta a kérdésfelvetésért (azzal vádolta, hogy vissza akar menni a volt NDK-ba), ma már a tartomány osztja a díjat, sőt egy 12 ezer eurós alkotói ösztöndíjat is létrehoztak (amelyet épp Schulze egészít ki kétezer euróval).

S hogy mennyire távol állnak tőlünk a német viszonyok, azt mi sem jelzi jobban, mint a vendéglátó Földényi kesernyés megjegyzése: nálunk viszont épp az állami elismerések kezdenek ismét (vagy megint) gondot okozni...