Műterem és zongoraláb
Várhelyi Tímea zongoralábakat fest. Képein olykor főszereplő, olykor mellékmotívum az elnehezült klaszszicizmusnak ez az alapjában véve nevetséges, de funkcionális terméke a lehetetlenül vékony bokáival és az aranyszínű, guruló patáival. De mindig fekete. Néha kiugró párkányok, néha frivolabb elkeskenyedések oldják a súlyát, a kacska kerekek sem növelik a tekintélyét, ám egészében komor, fenyegető, de legalábbis figyelmeztető jelenség. Merthogy szikkadt, hamuszürkén omlékony parkettán jelenik meg, vékonyfalú, törékeny vázák, bennük törékeny szálú virágok társaságában, körötte vékony, aranyszínű tálcák, arany tálkák és finom mélyvörös felületek.
A helyzet nem egészen világos. A Fehér tükröződő zongoralábak kompozícióján még felfedezni vélünk egy üveglapot, amelyen megismétlődik a természetesen nem fehér, természetesen fekete hangszeralkatrész, ám a többi, ezüsttálcával, birsalmákkal vagy liliommal ellátott együttesben nincs ennyi magyarázat a lebegésre és az ismétlődésre. A lényeg alighanem a bizonytalanság. Várhelyi kiteríti, a parkettára fekteti törékeny edényeit, és fénytöréssel szakítja meg vízbe tett virágjait, és minthogy valamennyi képe pasztelltechnikára enged következtetni, az óvatosan fogalmazott formák tovább légiesülnek. A kötelező zongoralábak pedig csak ezekhez képest feketék, súlyosak és terebélyesek. Tárgyilagosan szemlélve ezek a lefelé fordított csonka kúpok bizony ellazult szélűek, fények és árnyak mosódnak beléjük, így szervezi, modulálja sajátos, illeszkedő dominanciájuk a csendes, halk, de teljes világot, amelybe a Liliom rothadó mangóval gorombasága és a Kék zongoralábak ezüsttálcával védekező harmóniája egyaránt belefér.
Témához ragaszkodni, tárgyban monomániásnak lenni a templombelsőket festő holland Saendredam és a derékszögeket festő holland Mondrian óta nem ritkaság. Ha Várhegyi zongoralábakkal, Fischer Balázs műteremrészletekkel erősíti a háromszázötven éves tanulságot. Fischer azonban valójában drámát, pátoszt és tépelődést fest és rajzol. Egy kabinetet töltenek meg talán szénnel, talán fekete krétával, talán tus-rásegítéssel is készült lapjai (műtárgylista, a képcédulákon technikai közlés nincsen), ez a fekete sorozat pátoszosan megemeli az eredeti funkciója szerint banki tárgyalószobát. A téma ajtó, láthatóan üres gyárterem, Fekete szoba, amely paravánnal, képkerettel műteremre utal, esetleg címben is megjelölt művészműhely bakokkal, állványokkal, feszített vásznakkal.
A képek alapja a rend, Fischer csupa derékszöget, síkot és hegyesszöget rajzol-fest. A Fekete szobán a paraván síkja megnyílik és a mélybe vezet, ellenben egy asztalféle elébe vág és egy négyzetes képformát vízszintesen befelé csúsztat, a Külvárosi műterem keretei, bakjai és deszkalapjai a valóság rendetlenségéből bravúros konstrukcióvá szerveződnek. A fekete-fehér pátosz, a lüktető, eleven geometria már-már Barcsay Jenő fekete-fehér remekeit, a negyvenes évek fenséges rajzait juttatják eszünkbe, de azonnal azt is, hogy micsoda változás történt a negyvenes évek szilárd hite óta.
Fischer keretei, falsíkjai és derékszögei mind elmozdulnak. A paravánok párhuzama szabálytalan trapézzá vetemedik, a gyárépület racionalizmusa torzul, egy keret párhuzamosa felfelé kitágul. Annál inkább, mert Fischer az erős, karakteres kontúrokat is ellazítja, elfestőisíti, miközben bravúrosan szép felületeket produkál.
Ez a hajdani, mondjuk úgy, még hittel teli rend és annak fellazulása, a szép ráció megidézése és festői megtagadása együtt él Fischer olajjal festett, nem kevésbé meggyőző művein is. A bizonytalanul vezetett ecset, amely a sorba állított képkeretek szabályosságát kétségessé teszi, a pasztózus, csaknem posztnagybányai festés, amely korlát, asztal nagyon nem posztnagybányai rációját kikezdi. S ekként valami sajnálatosan mai világérzést sugall.
