Ami marad, az a súlyosabb probléma, a zene, a két felvonás össze nem illése. Az első felvonás bevált Rossini vígopera, nagy ismétlésekkel, gyorsulásokkal, fokozásokkal, a második már az új ízlés, a francia közönség monumentalitás, vagy ha ez túl nagy szó, akkor gazdagabb zenei szövet iránti vágya. Az ember azt hihetné, hogy Rossini az első felvonásban van igazán elemében, ott van hazai pályán, de nem ennyire egyszerű a helyzet. Bármennyire furcsa is, az Ory grófja válságtermék, a régi operai formák tűnnek sokszor üresnek, bele lehet gárgyulni az értelmetlen és funkciótlan számokba. Vagy magába az előadásba: pontosan nem tudom megmondani, hogy a gyám áriája ennyire gyenge, vagy csak Michele Pertusi énekelte végtelenül unalmasan. Mondhatnánk, hogy milyen érdekes, egy fiatal és sikeres basszista máris a kiégés jeleit mutatja, de Pertusi nem kiégett, hanem még lángra sem lobbant, körülbelül ennyi szellemi izgalmat szokott mutatni és kelteni.

A többi énekessel már nagyobb szerencsénk volt. A nagy felfedezés számomra Joyce DiDonato, a jenki díva, akire eddig mint az egyik legjobb Händel-specialistára gondoltam, de kiderült, hogy Rossinit is érti, hogy ez a finom, puha, krémes, lágy mezzoszoprán hang valószínűleg mindenre alkalmas, amire a tulajdonosa elszánja magát. A többiekben a meglepetésmentesség volt a csodálnivaló. Diana Damrau gyermekszülés után is olyan valószínűtlen könnyedséggel és élesség nélkül énekli a szenzációs koloratúrákat, ahogyan szokta, a címszereplő Juan Diego Florez pedig tényleg olyan, mint a híre, szórja a magasságokat, vicces arcokat vág hozzá, az az énekes, aki miatt érdemes volt elővenni ezt az operát. A közvetítés háziasszonyaként jelen lévő Renée Fleming már a bejelentkezéskor mondta, hogy Florez is gyermekszülés után van, de csak a szünetben derültek ki a részletek. Otthon szülés, előtte már nem alvás, a New York-i idő szerint 12.25-kor jött világra a gyermek, Leandro. Az előadás 13.00-kor kezdődött, volt nagy rohanás. Ehhez képest, mondhatni emberfölötti volt Florez teljesítménye, a második felvonásban még az a kis megbocsátható merevség, szórakozottság se volt érezhető rajta. Nyilván a papa számára ez a nap nem az előadás miatt lesz nevezetes, de még így, alvatlanul, féleszmélettel is majdnem Ory gróf-rajongót kreált belőlem. Talán ha a bagolyfejű karmester, Maurizio Benini nem délutáni szendergése alatt ügyködik, az én mesém is lelkesebb volna.