Hamletből lett Rómeó és Júlia
Horváth, noha református családban született, édesanyja révén negyedrészt zsidó származású volt. Így a harmadik zsidótörvény hatálya alá esett – a Hamlet-előadás sikere pedig alkalmat szolgáltatott a liberális szellemű, az angolszászokkal rokonszenvező Szent-Györgyi elleni támadásokra is. A történet tragédiába forduló szerelmi szálát a Gertrúd szerepét játszó Tóth Kata és Horváth egymásra találása indította el. Tóth Kata szegedi polgári családból származott, a szülei féltették ettől a szerelemtől – főként, hogy a fiatalok hamarosan össze is akartak házasodni, habár a környezetük inkább kivárásra biztatta őket. A szerelmesek végül egy budapesti szállodában együtt öngyilkosok lettek.
Bubryák István, az MTV szegedi körzeti stúdiójának egykori vezetője, a stúdiótól való 2000-es elbocsátása óta dokumentumfilmes, producer, régóta szerette volna feldolgozni ezt a témát. Még az ORTT pályázatán nyertek rá támogatást Radó Gyula rendezővel. Talán a korrekt hozzáállásukat jutalmazta meg a szerencse – rábukkantak a tragédia 21 évesen elhunyt hősnőjének ma 90 éves, teljes szellemi frissességnek örvendő húgára, aki 70 év múltán először el akarta mondani a valóságot, hogy élete alkonyán megpróbálja helyreállítani családja becsületét, amelyet a szóbeszéd és a politika évtizedeken át kétségbe vont.
Horváth István és Tóth Kata Rómeó és Júlia történetéhez hasonlító tragédiáját az elmúlt évtizedekben sokan és sokféleképpen feldolgozták – mindig az éppen aktuális kor kívánalmai szerint. A Legenda című dokumentumfilmnek az alaptörténeten kívül ezek a később rárakódott értelmezések is fontos részét képezik. Somlyó György például, aki egy évvel Horváth halála után szinte rajongással emlékezett meg a fiatalemberről, a Nemzeti Színház számára írt a történetből drámát. Ennek egy része a Magyar Nemzetben jelent meg, 1957-ben: a drámarészletben Somlyó a lány apjára terhel minden felelősséget, elvakult szélsőjobboldalinak állítva be őt, aki a halálba hajszolta a lányát, amiért ellenezte a Horváthtal való házasságát.
– Komolyan gondolhatta ezt Somlyó, vagy úgy érezte, 1957-ben több esélye van ebben a felfogásban színpadra kerülni a művének? – kérdeztem Bubryák Istvántól.
– Nem tudhatjuk – válaszolta a producer. – De Somlyó annál sokkal jobb író volt, hogy ne lássa a lényeget.
1970-ben Szeged városa adta ki Kálmán László Rómeó és Júlia 1941 című színművét. Ez is a kor kívánalmainak megfelelően, de meglehetősen leegyszerűsítve közelíti meg a történetet, sokszor olyan információkról tanúskodó mondatokat ad a szereplők szájába, amelyet azok a történet sodrában még nem is tudhattak.
Erdődy János 1984-ben nem színdarabot, hanem regényt adott ki a témáról „Jó éjt királyfi!...” címmel. Erdődyt nem a szerelmi szál, hanem a felelősség érdekli inkább, és nem is Tóth Kata szüleinek, hanem Szent-Györgyi Albertnek és Horváth István apjának felelőssége.
– Az idősebb Horváthban az vetődik fel: mi lesz, ha ebből a tervezett házasságból gyermek születik, aki nem is a saját akaratából kényszerül osztozni apja – és immár az anyja sorsában –mondta Bubryák István. – Az idősebb Horváth nagypolgár volt, az OMKE főtitkára, nem zsidó – őt a szörnyű törvények révén sem érhette bántás, de megvédeni sem tudta a fiát és annak szerelmét. Szent-Györgyi részéről pedig talán pedagógiai, taktikai hiba, hogy felhasználta Horváthot és előadását az ellenséget kereső szélsőjobb elleni harcban – miközben hamarosan távozni kényszerült Szegedről. Tóth Kata szüleire az vesse az első követ, akinek az ő helyükben nem fordult volna meg a fejében: Kata szerelme révén ők is a célpontok közé kerülnek.
A dokumentumfilmben Baronits Gábor és Gesler Lili kölcsönzi személyiségét a szerelmeseknek. Ők játszanak el egy incselkedő szerelmi epizódot Szelényi Anna 1986-ban keletkezett drámájából is, amely a lánynak Horváthhoz írt levelei alapján készült. A többi szereplő mindegyikét Kálloy Molnár Péter alakítja.
A produkció, amely mára újra megtelt áthallásokkal, alkotóinak szándéka szerint ismeretterjesztő filmnek készült. Arról is, hogy hetven évvel ezelőtt milyen törvényhozási lépésekkel, milyen emberi tragédiákon keresztül vált egyre durvábbá a zsidóüldözés. Amikor a szegedi diák-Hamletet előadták, a szereplők még előtte voltak a tragédiának. Horváth István rendezőként határozott kézzel kihúzott Shakespeare drámájából minden részletet, amely a konkrét korra és szellemére vonatkozik. A nagyra hivatott rendező 19 éves korában, néhány hónappal a halála előtt azt írta Hamletről: Ha megéri, nagy király lehetett volna. A boldogság és a béke királya. De arra rendeltetett, hogy az erkölcsi rendjéből kizökkent időt a kardjával tolja helyre. Horváth másutt Ibsen Brandjához hasonlítja magát: az igazság kérlelhetetlen hirdetője, a százszázalékos ember, aki elmegy, mielőtt megköveznék.
– Mi nem aktuális művet akartunk csinálni – ismételte meg film producere.– Persze, a korszellemmel szembe kerülő kortárs tragédiája minden időben érvényes. Nem mehettünk bele egy színházelméleti fejtegetésbe, ezért nagyon nehéz volt elmondani a filmben azt, ami a történetből és Horváth alkotói gondolataiból együtt bontakozik ki: nem azért lett öngyilkos, mert nem vehette el Tóth Katát, mert nem rendezhetett, mert menekülnie kellett volna. Egy százszázalékos ember önmagával szemben is könyörtelen, és nem riad vissza a végső érvtől: ha nem kellek, akkor nem vagyok.
