Idejét sem tudom, mikor ültem végig teljes csöndben legutóbb koncertet. Mikor fordult elő, hogy negyven perc után sem kezdett kényelmetlenné válni a szék, nem kezdtem el morfondírozni belül, hogy hát most mi ez, mi ez a hakni?, meg hogy a lemezen azért jobban szól minden. És hogy miért nem hoztam magammal pókerszettet vagy ásványvizet legalább. Hogy jó, jó, de igazán vége lehetne már. Az utóbbi időben a hibátlan koncertekhez szükséges hozzávalók beszerzésekor mindig hiba csúszik a rendszerbe. Technikailag nyilván le lehetne írni, miből hány gramm kell, hogy a tekintet és a figyelem a színpadra szegeződjék végig, látjuk is magunk előtt, ahogy helyes fehér köpenybe bújt, szexi, szemüveges patikuskisasszony vegyületet kotyvaszt a hátsó traktusban, nyelvével néha megsimítja a szája szélit, úgy vigyáz: mindenből épp az elegendő mennyiséget, semmivel se többet, semmivel se kevesebbet. Profizmus, rutin, fények, hangzás, miliő, miegyéb. De a patikuskisasszony ott, a hátsó traktusban kudarcra van ítélve: ha megvész, se tudja kikeverni a tökéletest. Mert például kreativitást, spontaneitást, vért, azt nem tud beszerezni sehonnan.

Shakespeare írásai ma sem korszerűtlen olvasmányok, valamiért úgy van, hogy ezt a szerzőt nem kell újra és újra felfedezni, felfedeztetni a következő generációkkal, már úgy értem: nincs szükség a mesterséges fényre, hogy látható legyen, elég a természetes. Minden megy a maga útján. A jó Williammel foglalkozni: evidencia. Darabjai sikerrel futnak, a közönség sem unja őket, legyen szó a polgárpukkasztás szándékával létrehozott vagy akár a hagyományosnak mondható előadásokról. De mi van a szonettekkel? A kérdésre a W. H. adott frappáns választ vasárnap este a Művészetek Palotájában. A szonettek eszerint, köszönik, jól vannak.

A W. H. amúgy egy zenekar neve, amely kifejezetten Shakespeare szonettjeinek újraértelmezésére jött létre. Négyszázkét éve, 1609-ben jelent meg a versek első kiadása, Shakespeare egy bizonyos Mr. W. H.-nak ajánlotta a kötetet. Hogy kicsoda lehet a titokzatos úr, azóta sem tudni százszázalékos bizonyossággal. Bertrand Russel például egyszerű nyomdahibának tekinti a dolgot, mások szerint William Herbert, esetleg Henry Wriothesley a címzett, netán William Hall nyomdász, a kötetet gondozó Thorpe mester kollégája, akinek monogramját a főnök csempészte a lapokra hálából, Shakespeare-től teljesen függetlenül. Oscar Wilde viszont alapos nyelvi elemzés után úgy véli, Willie Hughes a címzett. Az a fia tal színész, aki gyakran játszott női szerepeket Shakespeare darabjaiban. Éppen ez a bizonytalanság, ez a homály az egyik oka, hogy a Márkos Albert, Sena Dagadu, G. Szabó Hunor és Gryllus Samu szövetségéből született W. H. nyugodt és biztos kézzel nyúlt a szonettekhez. Ha bárki lehet a címzett, miért éppen mi ne lehetnénk?, gondolhatták, valahogy így képzelem legalábbis. A tulajdonosi szemlélet pedig igencsak termékeny lehet. A saját kertünket saját belátásunk szerint kapálgatjuk, vetjük be.

Így aztán a kicsit reggae-s lüktetésű szonettet csakúgy hallunk, mint dzsesszt, fékevesztett punklovakat, akik mégiscsak rendszerszerűen rohannak a semmibe, és azért ez megnyugtató. Megnyugtatósdiból egyébként kevés van a koncerten, sok itt a fájdalom, sír, néha üvölt Márkos Albert csellója,máskor leheletfinoman könnyezik csak, a szerelem neurotikussá tesz könnyedén. Univerzális érzemény. Ahogy a kétségbeesés is. A LXVI. szonettnél például talán sosem hallottunk szenvedélyesebb, egyszersmind korrektebb és találóbb, aktuálisabb politikai kiáltványt. Íródhatott volna tegnap is.

Alig van színpadi kellék, amely ne szolgálna hangszerként is, a zenekar saját maga teremti meg hangzó kulisszáit, az alaptónusok kiegészítéseként. Kapkodjuk a fejünket a tökéletesen uralt nyolcadokra is. Nem számokat játszanak, Shakespeare-t játszanak. Nem popdalokat: verseket. Élik a hangszert, élik a szonetteket, ösztönszerűen vetődnek rá a szövegekre, amelyeket a gyönyörű Senától hallunk, hol lágyan, hol keményen, ellentmondást nem tűrően, hol pajkosan, hol meg beletörődve. Ahogy a sorok megkívánják. A korai modern angolt nem beszélők kedvéért Justus Pál fordításait és az egyéb vizuális csemegéket szakértő kezek vetítik a zenekar mögé. A cselló, a gitárok, a dobok, az emberi hang olyan természetesen fonódnak Shakespeare versei és a műsorba lopott Vízkereszt-nóták köré, hogy csak egy jó meleg kabát tud ilyen jólesni télvíz idején. Éppen ezért a W. H. koncertje a MüPában: tökéletesen kivitelezett zenei kaland, tele invencióval és meglepetéssel. Tele evidensnek tűnő, mégis különleges reakciókkal. Tele ösztönnel. Ez utóbbit hiába is keresné a rendelkezésre álló vegyületek között a helyes fehér köpenybe bújt szexi patikuskisasszony. Lapzárta után vigasztalja meg valaki.

Sena Dagadu, Márkos Albert, G. Szabó Hunor és Gryllus Samu