De még ha felnézünk, és csodálkozunk és elmerengünk is, hogy ezek a falak végignéztek mindent, amit az elmúlt század az utcákra kent – még akkor sem tudjuk, nem is tudhatjuk, mi rejlik a jobb-rosszabb smink mögött. Csak falakat látunk, stukkókat, elrontott cégtáblákat. Azt viszont nem, mi történik odabenn. Nyilván ezt felismerve szervezte meg az OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) a Budapest100 című programsorozatot, amely nevében hordozza a lényeget: egy hétvégén át betekintést, sőt bebocsáttatást nyerhetünk a főváros százéves házaiba, amelyeket amúgy rendszerint zárt kapuk védenek, s amelyeket csak a lakók láthatnak belülről. A lakók többségének azonban valószínűleg egészen más a viszonya ezekhez a házakhoz, mint a kíváncsiskodóknak, idővel lohad a rácsodálkozásuk, természetesek lesznek a gyönyörű liftaknák, a babonázó lichthofok (egy lichthof, amint éppen babonáz), a tágas, árnyas-hűvös udvarok. Ami nekünk látványosság, nekik természetes élettér, tiszta evidencia.

Semmi nem a régi már – mondja a Német utca 13. egyik lakója, aki az udvaron álldogálás közben talál ránk. Először azt kérdi szelíden, kit keresünk, miért vagyunk itt. A válasz után pedig belekezd. Negyven éve lakik itt, s a korrekt külső csak látszat. Mondandója rímel a fentebb vázoltakra, vagyis hogy nem ismerjük igazán, amiben élünk. Mi a házbelsőkre, lengőfolyosókra, kovácsoltvas korlátokra gondolunk, ő az emberekre. A jászsági származású asszonynak az a legfurcsább, hogy még a szomszédok sem ismerik egymást, jóformán nem is köszönnek a másiknak, legfeljebb egy biccentés. Felhígult a közösség, állítja. A Német utca és környéke korábban nem örvendett túl jó hírnévnek, a közelben fekszik a Rákóczi tér, amely a budapesti prostitúció egyik központja volt – mára eltűntek a lányok, azóta talán jobb a helyzet kicsit.

A ház egykoron a jómódú, nagypolgári családok számára épült, már 1911-ben betervezték a liftet, sőt még a mellékhelyiségek is ablakosak voltak, ami ugyancsak nem túl gyakori. Korábban mindkét utca, a Német és a József felől üzletek nyíltak, később ezek jó részéből lakás lett. Amúgy igen szerencsés ház ez: megúszta a háborút, csak néhány géppuskalövedék találta el, de alapvetően sértetlen maradt. Amihez tényleg nem kis mázli kellett, a szemben lévő iskola és a ház közé ugyanis egy bomba pottyant – tudjuk meg –, de végül nem okozott komolyabb kárt. És belvárosi fekvése mián egyébként is igen frekventált, veszélyeztetett helynek minősült. Megúszta mégis. A Polgár Károly megbízásából Fellner Sándor által tervezett házban épp kéményfelújítás zajlik, ezért az udvaron jókora téglakupac álldogál. Egyébként tiszta és szép a négyemeletes, egyudvaros épület, gyönyörű csempe díszíti a bejárati kapu megetti részt, az egykori házmesterlakásban ma ügyvédi iroda működik. Semmi nem a régi már.

A Ráday utca 14. felett is eljárt az idő. Itt már konkrét programok is várják az érdeklődőket, méghozzá a Halastó Kulturális Egyesület jóvoltából. Az csak a kezdet, hogy korabeli kosztümökben grasszáló lányok és korlátokra erősített nagy fehér masnik fogadják a kíváncsiskodókat. Az udvaron felállított minibüféből erős feketét (mokkát) lehet kapni nevetséges áron, és múlt század eleji receptek alapján készült süteményeket majszolhat, aki. Az udvar kávéházi hangulatú, asztalok, székek. Pihenő polgárok beszélgetnek – őket még a némafilmvetítés sem zavarja, a zongorás gangkoncert pedig direkt jólesik. „Vissza” címmel aztán trükkös performance kezdődik, amelynek főszereplői: egy nő, egy férfi, meg egy fehér lepedő, Domonkos Ágnes, Mykola Bondarchuk és Kálmán Anikó jelenik meg a színen. Sanzonok is szólnak. Közben be lehet járni az emeleteket, simogathatók a falak, a korlátok, változtatható a látószög is korlátlan számmal. Mindig ugyanazt látjuk persze, de mindig másfelől és másképpen. Fenn a másodikon szerelmespár fényképezkedik. A Falk Art Fórum miatt is felpezsdült Falk Miksa utcában több százéves ház is nyitva áll ezen a hétvégén.

A 13. alatt pesti kuplék szólnak éppen, a 18. pillanatnyilag érdekesebbnek tűnik. No nem az udvaron felállított egészségügyi centrumocska kapcsán (furcsa társítás), hanem inkább a Róth Miksa tervezte díszes ablaküvegek, meg a házról megtudható információk miatt. Például, hogy nem mindenhol van az úgy, mint a Német utcában: a lakók itt igenis ismerik egymást, együtt készültek a ház 100. születésnapjára, mindenki lefestette a lakása előtti korlátot, egységes virágládákat helyeztek el – az időseknek pedig együtt segítettek. Itt él amúgy Solti Gizella gobelinművész, a haláláig ugyancsak a 13.-ban lakó Ferenczy Noémi tanítványa és Lengyel Péter, az író is. És egy ideje ugyancsak a ház lakója Gyuri, a hajléktalan, akit a lakók fogadtak be. Egy kis helyiségben éldegél. A fedélért cserébe rengeteget segít a házmesternek a mindennapi munkákban.

Az egykori kis-Budapest területén körülbelül 140 százéves ház áll jobb-rosszabb állapotban. Ezek közül félszázba tekinthetünk be, de hát ki győzi azt. A programokat rendszerint maguk a lakók szervezik. Kinyitják az életüket, titkokat bíznak ránk, és közben olykor még szórakoztatnak is. Mint a Király utcában például, ahol pogácsa és bor volt a menü, de egy lelkes beszámoló szerint, ha erősebbet kívánt valaki, akkor sem maradt szomjas. A pincében pedig az egyik lakó, amúgy alanyi költő szavalta saját költeményeit, frakkban. Hát azt tudják-e a mai srácok, micsoda a cselédlépcső? A légópince? Most megtudhatják, ki is próbálhatják – no nem élesben, szerencsére.

Remélhető, az OSA és a KÉK programsorozata hagyománnyá válik. Ha így lesz, ezekből a – mi tagadás, öregedő – decens urakból, házmatuzsálemekből megbízható idegenvezetők lesznek, hiszen a Budapest100-ban éppen az a legjobb talán, hogy egy hétvégére legalább (idézzük most a már hivatkozott, elégedett beszámolót) turisták lehetünk a saját városunkban.

Időutazás egy Ráday utcai bérházudvaron FOTÓ: KOVÁTS DÁNIEL