Shakespeare körülbelül
És ezúttal a bohózat valóban remek. Sőt amikor az előadás látványvilága teljes egészében kibontakozik, sokat ígérőnek tetszik. Addig csak közhely, amíg hatalmas vetítővásznon a mai Vígszínház külsejét, környékét látjuk, bent meg ütött-kopott Alfa Romeo körül mai fiatalok randalíroznak. Hanem amikor a végzetes báli jelenethez, ahol a szerelmesek egymásra találnak, a szereplők olasz reneszánsz kosztümöket öltenek, mintha jelmezbál készülne, és közben kibontakozik Kentaur monumentális díszletének lényege, a hol kívülről, hol belülről látható szétbombázott Vígszínház, a nézőt nagy ívű gondolatok reménye tölti el. Kis ideig azt hiszi, mondani akarnak neki valamit. Aztán amikor a mulatságban páváskodó Rómeó kalapdísze kigyullad, rá kell jönnie, hogy csak bohóckodásra számíthat. És ez így is marad.
A művet újrafordító, némileg átdolgozó Varró Dániel gátlástalanul hányja a rímeket, mint egykor Romhányi József, olyankor is tréfálkozik, amikor a helyzet, a jellem, a hangulat nem tűrné a viccet, a színészek rutinosan csattantják a poénokat, a rendező meg mindenféle kunsztokat, látványosságokat, bolondozásokat talál ki. Az erkélyjelenet folyamán a szerelmesek bejárják a páholyokat, befurakodnak a nézők közé, Rómeó az egyik páholy mellvédjén jó sokáig egyensúlyoz. A sok mozgást videón is követhetnék azok, akiknek nincs kedvük a fejüket forgatni, ha a közvetítés eléggé szakszerű volna. Így is nagy a show persze, csak éppen Shakespeare szövegéből, költészetéből nem jut el sok az ámuló nézőkhöz. Valóban bravúros viszont a lakodalmi autókázás, Lőrinc barát ócska mikrobusza mintha tényleg bebarangolná Újlipótváros vetített utcáit a boldog ifjú házasokkal. Amikor meg Capuletné, pontosabban Pápai Erika elénekli az O sole miót, majd amikor a Lasciatemi cantare zeng, már valósággal az Anconai szerelmesek előadásán érezhetjük magunkat.
Ám idővel a történetnek mégiscsak tragikusra kell fordulnia. A szünet után Tybalt megöli Mercutiót, Rómeó Tybaltot, az újdonsült férjnek száműzetésbe kell mennie, a fiatalasszonyt meg Parishoz kényszerítenék. Kínosan megoldatlan jelenetek sora következik. Az első rész folyamán a bohókás ötletekben tobzódó rendezőnek itt már szinte semmi sem jut eszébe, minden kidolgozatlan, elnagyolt, vázlatos, a videózás is szinte elapad, Mantovára díszlet nem jut, a kriptabeli jelenetre meg szöveg nem marad. A zárókép, a kriptajelenet díszlete egyébként pontosan idézi az 1945-ben lebombázott Vígszínházról készült korabeli fotót. A díszlet bal oldalán pedig tábla jelzi, hogy a vasárnaptól csütörtökig tartó cselekménynek éppen melyik napjánál tartunk. Az időnek tehát fontos szerepet szánt a rendező. Azt azonban elfelejtette tudatni, hogy a reneszánsz tragédiát újrajátszó XXI. századi fiatalok miért tolatnak vissza a második világháború végére.
A színészek követik a rendezést, elevenek a blődlizésben, fakók a tragédiajátszásban. Börcsök Enikő sziporkázik a Dajka szerepében, Gyuriska János a tolókocsiban vívó, nőimitátornak beállított Mercutio rikító vonásait mértékkel használja, Mészáros Máté, aki Egerben kitűnő színésszé érett, ügyesen színezi ki Benvolio máskor többnyire érdektelenül játszott szerepét, a Duna-parton mikrobuszban füvészkedő Lőrinc barátban pedig meglátja a kissé túlbuzgó szolgálatkészséget. Dengyel Iván az öreg Capulet dühöngésének hamisságával tűnik ki. Varju Kálmán a farmert és buggyos nadrágot is viselő, robogón közlekedő Rómeót kisfiúsan érzékeny fiatalembernek mutatja, Bata Éva viszont mintha semmi különöset nem akarna tudatni Júliáról, átlagosan érdektelen fiatal lánynak játssza.
Tetszetős eszme: Rómeó és Júlia egyszerre a jelenben, régebbi és közelebbi múltban, egyszerre a Vígszínház körül és azon belül. Az eredmény: Shakespeare körülbelül.
