A produkció mindezek mellett tökéletes volt, sem a hangerőre, sem a hangminőségre, sem –a Trust első taktusait leszámítva – a keverésre nem lehetett komoly panasz. (Talán a basszus volt időnként túl erős, olykor mintha az ülés háttámláját pengették volna.)

A kezdeti csapatból visszatért az ezúttal fekete ingben fellépő, láthatóan jókedvű Dave Mustaine énekes-gitáros mellé a társalapító Dave Ellefson basszusgitáros – ez a páros két névtelen sessionzenésszel is elvinne a hátán egy egész estés előadást, márpedig Chris Broderick gitáros és Shawn Drover dobos korántsem nevezhető noname epizodistának. A dob pontos volt, Broderick pedig több dalban is felváltva szólózott Mustaine-nal, érzékelhető színvonalbeli differencia nélkül. Néhány percre maga Vic Rattlehead, az együttes totemfigurája is megjelent a színen, ami ugyanúgy az első generációs rajongóknak szóló gesztus volt, mint a ráadásegyvelegben a The Mechanix nagyobbik felének ledarálása.

A gyors átszerelés után színpadra lépő Slayer is csak 70 percet zenélt, de gyorsabban, így többnek tűnt. Aki még nem látott ilyesmit, annak bizonyára valószínűtlen látvány volt: végül is egy 30 éve aktív csapatról van szó, és a műfaj, amelyben mozognak, egyáltalán nem kortalan. Képzeljünk el négy, az ötvenes éveiben járó figurát, amint a világ egyik legkeményebb és leggyorsabb zenéjét játsszák, több mint egy órán keresztül halálpontosan, fáradás, mellényúlás és ütemtévesztés nélkül. Az egész – az önfeledten headbangelő, a lábdobogással a karzatot is belengető közönséggel együtt – leginkább egy gyorsítva lejátszott koncertvideóra hasonlított.

A régi slágereket szinte teljes körűen megszólaltatták (Dead Skin Mask, The Antichrist, South of Heaven, Raining Blood, Angel of Death), korrekt, szinte lemezszínvonalú minőségben. Dave Lombardo, a zenekar dobosa megbízhatóan játszotta végig a bonyolult és tempós témákra épülő műsort – ez a teljesítmény fizikai szempontból is elismerést érdemel: egy átlagos könnyűatléta nagyjából a második számig bírta volna.

Az alapító gitárost, Jeff Hannemant a Cannibal Corpse-ból érkezett Pat O’Brian helyettesítette, a mellettem ülő, amerikai koncertturnékon edződött Slayer-specialista szerint kifogástalanul. Kerry King a legabszurdabb jelenség a zenekarban: kopasz, izmos, tetovált, a szakállát copfba fonva viseli, és – mivel egész idő alatt rázza a fejét – úgy fest, mintha egy láthatatlan törpe folyamatosan az arcszőrzeténél fogva rángatná. A szabadidejében egy tanyán biogazdálkodó Tom Araya énekhangját bátran nevezhetjük erőteljesnek – Megasztár-versenyt valószínűleg nem nyerne vele, de az adott hangterjedelemben képes betölteni vele a teret, ráadásként pedig remekül basszusgitározik, és jól bánik a közönséggel is – igazi reneszánsz ember.

Az Aréna nem volt tele, de aki eljött, az garantáltan nem bánta meg: ez a program bárhol a világon ötcsillagos minősítést kapott volna. Az est fényét legfeljebb az Anthrax és a Metallica jelenléte emelhette volna tovább – sajnos azonban a Big Four idén (is) másfelé turnézik.

Dave Ellefson, a Megadeth basszusgitárosa