Ezt a könyvet nagyon szerettem volna szeretni, mert első benyomásaim alapján izgalmas és ritka tudósításnak tűnt egy balkáni országból. A várt szellemi izgalomra megvolt minden okom: a szerző egy negyvenéves, többkötetes horvát írónő, a Horvát Televízió munkatársa, akinek új regénye napjainkban játszódik a Balkánon, azaz – feltételeztem – a jelenkori európai mindennapok kevésbé szem előtt lévő valóságát ábrázolja. Fokozta a kíváncsiságomat, hogy a hátsó borítóra azt írta a kiadó: a „Szellemmajom egy kiforrott, sokoldalú mű”, amelyet a kritikusok „a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként” emlegetnek. Nem csoda, hogy amikor először a kezembe vettem, a Szellemmajomról a nagyszerű Balkán Balkon jutott eszembe, az Élet és Irodalom Csordás Gábor által szerkesztett négyoldalas melléklete. A Balkán Balkon tavaly fél éven át minden hónapban egyszer betekintést nyújtott számunkra déli szomszédaink szellemi és kulturális életébe – azt hittem hát, hogy Sladana Bukovac kötete olyan magas színvonalú irodalmi világot rejt, amilyet a Balkán Balkon képviselt.

Ám a Szellemmajom sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, olyannyira nem, hogy nem csupán rossz könyvnek tartom, de azt gondolom: nem is szerethető. Mindent megtesz érte, hogy suta párbeszédeivel, nevetséges cselekménybonyolításával és pongyola mondataival elriasszon. Ráadásul annyira nagyon mai akar lenni, hogy rögtön az első oldal mindössze hét mondata a következő szavakat tartalmazza (a leírás sorrendjében): klinikai kórkép, pszichiát ria, számítógépes program, aszcendens, világháló, bipoláris zavar, skizofrénia, internet, marihuá na, munkaterápia, Google, fórum, társkereső, Asperger-szindróma, autizmus. Majd megismerkedünk a főhőssel, a Pavel nevű pszichiáterrel, akinek a rendelőjébe (figyelem: nem magánpraxis) egymás után érkeznek azok az emberek, akiknek élettörténetéből a regény által festett Balkán-képnek kellene összeállnia. Itt futnak össze a délszláv háború veteránjai, ide jön kezeltetni magát a milliomos (!) Eva Bonnars, akinek férjét Jean-Philippe Vidal Bonnarsnak hívják.

A szerző által vélhetően regényes nevűnek gondolt gazdag férj holland állampolgár, ám anyja egy szumátrai törzs tagja, apja francia zsidó fotóriporter, ő maga pedig tévedésből került a Balkánra. Miután megismerkedünk az egzotikus házaspár boldogtalan családi életével, megérkezik a pszichiátriára a rendőrség, föltűnik egy többszörös gyilkos figurája, aki a főhős gyerekkori barátja, majd kórházi rendelés közben bepillanthatunk „a transzszexuálisok, interszexuálisok, biszexuálisok és homoszexuálisok terápiás központjába”, de nem derül ki, hogy vajon miért. A történet ezután kicsit leül, de a szerző szerencsére kitalálja, hogy az izgalom kedvéért a főhős anyja rákos beteg lesz, apjáról megtudjuk, hogy alkoholista volt, Pavelt meglátogatja egy öngyilkos veterán leánya, konfliktusba kerül a munkahelyi főnökével, majd értesülünk róla, hogy a gyerekkori barát anyja is iszik, ami érthető, elvégre van egy másik, nem tömeggyilkos fia, de az feleségül vett egy stewardesst, s a szülői házat nem látogatja. A drámainak szánt végkifejlet felé vezető úton Pavel találkozik a börtönben a foghiányos tömeggyilkossal, sajnos megbetegszik a munkahelyi főnök, majd főhősünk merénylet áldozata lesz, de túléli. A befejezést nem árulom el, de azt hiszem, a fentiek alapján könnyen ki lehet következtetni.

Sladana Bukovac mindent bele akart zsúfolni egyetlen könyvbe, a veteránoktól és a transzszexuálisoktól kezdve a karrierista munkahelyi vezetőkön át a bánatukban részegeskedő horvát anyákig. Akárcsak a történet, a mondatok is zsúfoltak, mert a szerző mindent nevetségesen túlmagyaráz és túlhasonlít. Egy példa a 184. oldalról: „Amint hazaért, nekivetkőzött, kezet mosott, és szörnyű nagytakarításba kezdett. Obszesszív-kompulzív személyiségzavara valósággal virágzott az új körülmények között”. Gyakoriak a képzavarok is, egy gyöngyszem a 36. oldalról: „Az ön férje nem a szó eredeti értelmében fantáziál. Egyszerűbben azt mondhatnánk, hogy az agya épp arra a rugóra jár, amely leginkább fellazult, elhasználódott, vagyis meghatározott gondolatok előre kitaposott ösvényein ingázik”. A könyvet Ürmös Attila fordította, s habár az imént idézett mondat eredetije vélhetően nem az ő lelkén szárad, olvasás közben többször olyan érzésem volt, mintha a szöveget nyomdába adás előtt a kiadóban elfelejtették volna átnézni. Erre újabb példa az 50. oldalról: „A transzszexuálisok hirtelen egy kis elemlámpa fényét jelentették,mely reményteljesen csillant meg a szakma sötét alagútjában”.

Sok mindent lehet erre a könyvre mondani, de azt talán semmiképpen sem, hogy „kiforrott, sokoldalú” mű lenne, a hátsó borító ajánlója ebben a tekintetben nem más, mint a gyanútlan olvasó félrevezetése. A kötet kolofonja megemlíti, hogy az Európai Bizottság Oktatásügyi és Kulturális Főigazgatósága a Kultúra program keretében „támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez”. Egyetértek. Ez tényleg csak projekt.