Mindenki öt kártyát kap. A szolid méretű, Dixit feliratú papírdobozban egy kötegnyi miniműalkotás pihen: képek egy elvarázsolt világból. Nehéz kijelenteni, hogy felnőtt- vagy gyerekbirodalomról van-e szó, és éppen ez teheti családi programmá a Dixitet. Mást lát meg Marie Cardouat „kellemesen naiv-szürrealista képeiben” a tízéves gyerek, aki még sosem volt szerelmes, nem érte kudarc, és álmában saját démonjaival is jóban tud lenni.

Ám az apukák többet is beleképzelhetnek a városi házakat felfaló óriásba, mint éhes mesefigurát. A mutató nélküli zsebóráról, a csigaház ablakából kidobott kötélhágcsóról és az énekesmadarakat hanyatt fekve vezénylő karmesterről is eszükbe juthat még vagy száz verssor, közmondás, szlogen vagy kultuszfilmcím. A dolguk pedig épp az, hogy ha ők vannak soron, a kezükben lévő kártyák közül az egyiket lefordítva az asztal közepére tegyék, s mondjanak mellé egy szót, egy mondatot. De énekelhetnek is. A többieknek erre azt a lapjukat kell az asztal közepére csúsztatniuk, amelyre az elhangzott meghatározás a legjobban passzol. Ekkor az összes letett kártyát fel kell fordítani, a kártyázóknak pedig kitalálniuk, melyik lapot dobhatta a meghatározás kitalálója.

Ha jól gondolták, pontot kapnak. Ugyanakkor az is többmezőnyit előre léphet a táblán, aki be tudta csapni a többieket. Vagyis olyan kártyát dobott középre, ami jobban passzolt a „bemondáshoz”, mint az eredeti lap. Szerintem a legjobb, ha a Dixitet először a gyerekek is felnőttel próbálják. Amikor aztán belerázódnak néhány alapvető szabályba, már szárnyalhat a fantázia. Baráti körben vagy családi társasként pedig azért jó játszani, mert itt az asszociációs készségen túl az is komoly előny, ha a játékosoknak – akárcsak Marie Cardouat egyik kártyakép-figurájának – kulcsuk van egymás agyához.