Truffaut és Godard a Cahiers du Cinéma folyóirat kíméletlen kritikusaként kezdte pályáját, és tett szert rövid időn belül a konzervatív francia filmes körök kollektív utálatára. Godard volt például az egyetlen ismertebb kritikus, akit nem hívtak meg az 1958-es cannes-i filmfesztiválra.

Egy év múlva azonban két olyan filmmel álltak elő, melyeknek sallangmentesen realista, mégis magával ragadó hangulata átütő sikert hozott. Truffaut a Négyszáz csapásban saját gyermekkorát meséli el, a szeretetlenségben vergődő, balhés párizsi kiskamaszét. Akárcsak a főszereplő, Truffaut is házasságon kívül született, tizennégy évesen abbahagyta az iskolát. Későbbi munkái, a Lőj a zongoristára!, a Jules és Jim, az Antoine és Colette is magányos, érzékeny egyéniségekről szólnak, akik háborúk és szerelmek között keresik a boldogságot és önmagukat.

Truffaut-val szemben az értelmiségi családban és jólétben felnövő Godard stílusát az elegáns cinizmus hatja át: a Kifulladásig vagy a Bolond Pierrot képein lopott luxusautókban hanyagul dohányzó Belmondo a könnyed nemtörődömség szimbóluma lett, a Megvetés meztelen Brigitte Bardot-ja maga a hűvösen önfeledt érzékiség.

A Ketten a hullámban a két rendező sajátos világát mutatja be, a néző pedig székében hátradőlve hallgathatja a mesét cigarettákról, dzsesszről, nőkről, és a legfontosabb ihletőről: Párizsról.

t ruffaut, mögötte Godard