Pogány Pihenő leánya behízelgő, Szilágyi Dombos tája súlyos, feszes és az aktivizmusra emlékeztet. Mintha a két mű is szemléltetné a polaritást, a nagybányai sokféleséget, amelyet az alkalmi gyűjtemény bemutat. Érdekes és méltó kiállítás. A Miskolci Galéria hatalmas nőnapot rendezett az idén, hétrészes tárlatsorozattal, köztük a nagybányaival, amely emléket állít a festőiskola növendékeinek, a festő asszonyoknak, festőfeleség festőnőknek,mindazoknak a hölgyművészeknek, akik megfordultak a legendás városban.

Sokan voltak. A tárlókban látható fényképek szerint mintha ők lettek volna a többség, minden kiránduláson, szabadban és műteremben festésen több a férfi mesterek körül a nő, mint a férfi. S ha ezt a látszatszupremáciát a művészettörténet nem is igazolja, annyi bizonyos, hogy a nagybányai nők mai ismertsége, elismertsége messze nincs arányban sem a létszámukkal, sem a teljesítményükkel. Tisztára Glatz Oszkár – működik a rutin –, napsütötte sárga szalmakalap, lejtő fenyőkkel, a földön lilás, kalandos árnyékok. És csak aztán, csak némi intellektuális szégyenérzet után jut eszünkbe, hogy Bartók Margit Család a szabadban című vászna önmagáért megfelelő, erős Bartók Margit kép. Merthogy Glatz Oszkárt ismerjük. Valamiképpen Ziffer Sándort. Ezért a Zazar híd erős, pompásan feszes kompozíciója, a megformáltság és a színerő bátor egyensúlya először a mestert juttatja eszünkbe, s nem azt, hogy a tanítvány, Agricola Lídia remekművet alkotott.

A művészetben nincsen szabadalom, zárt közösségekben, mint a nagybányai volt, különösen nincsen. Ha Csíkos Antónia őszi erdőrészletén teljessé rendeződnek a meleg sárgák, a hideg zöldek és a mély fekete-zöldek, ha Tavaszán a hegyvonulat összefoglalja a gördülő fakoronákat, ha a kép egész és meggyőző, ugyan kit érdekel, volt-e nagybányai mesterelődje. És ha mégis: ugyan ki volt a mesteré; ki találta fel az impresszionizmust és Barbizont?

Más kérdés, hogy a Csíkos Antóniákat, Agricola Lídiákat, Fodor Böskéket csak a művészettörténet meg a műkereskedelem ismeri, az is csak hiányosan. És más kérdés, hogy a Nagybányán még erős festőasszonyok művészkarrierje hogyan folytatódott, folytatódott-e a bányavárostól messzebb kerülve. A művésztelepet-művésziskolát úgy tartja számon a köztörténet – okkal – mint a női emancipáció egyik első magyarországi terepét, de azt is tudni kell, hogy sokan családanyák lettek, úrinők vagy holokausztáldozatok; a folytatás nem csak Pogány és nem csak Szilágyi életrajzában fakuló. Ám Fodor Böske, Szabados Inci, Bükkerti Mariska, ezek a kihívó művészneveket viselő, nevükben ki tudja mennyi szüfrazsett öntudatot és mennyi női praktikát elegyítő művészek akkor és ott jelentős festők voltak. Ezt mutatja fel a pozitívan diszkrimináló kiállítás. Fodor csendélete cézanne-i erőt és cézanne-i szép szilárdságot kínál, Szabados Nagybánya-részlete a lágyan kicsomagolt posztimpresszionizmus nagyszerű példája, Bükkerti csendélete hagyományosabb, de plasztikus, összefogott és engesztelően érzéki.

Legfeljebb az akkorral nem lehetünk egyelőre tisztában. Mint tudnivaló, Nagybánya nyolcszázkilencvenhattól csaknem napjainkig Nagybánya, és ez az első próbálkozás nem tud egyelőre dátumokkal, korszak-azonosításokkal szolgálni. Nem tudjuk, a naturálisabb mű valóban kezdeti periódusból való-e, hogy az impresszionizmustól elszakadó fogalmazás a tízes, a húszas, vagy éppen a negyvenes évtizedre teendő-e – a nőnapi tisztelgés inkább örömteli és élményszerű.

Annyira az, hogy vannak régen ismert életművek, nevek, amelyeket ennek érzékeltetésére elegendő most csupán ideírni: a Gráber Margitét, a Modok Máriáét, a Futásfalvi Márton Piroskáét.

Égly Sári: Falusi ház napsütésben